[Tévédrámákról] UNCLE SAMSIK (2024)

삼식이 삼촌
Disney Plus, 2024, 16 rész
Műfaj: dráma, történelem
Írta: Shin Yeon-shick
Rendezte: Shin Yeon-shick
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Felejtsük el az olyan leegyszerűsítő megítéléseket, mint a jó ember - rossz ember, ha az Uncle Samsik (Uncle Samsik: A koreai álom) című sorozat megnézésére adjuk a fejünket. Nem érdemes olyan kérdésekkel sem foglalkozni, hogy vajon pontosan úgy történt-e minden, ahogyan azt látjuk. Mert egy olyan drámának leszünk részesei, melynek fikciós szereplői mérhetetlenül hasonlítanak a valóban élt előképeikre, akiknek életét viszont már nem fikciósan, hanem a történelmi tényeket valósan megidézve, azok az események és viszonyrendszerek alakították, melyeket a sorozatban látunk.

Lehet-e kivérzettebb ország annál a Dél-Koreánál, amit a gyarmati kizsigereltség után letarolt a második világháború, majd alig néhány évvel később a koreai háború? Szegénység és fejlődési elmaradottság minden téren, ami a belső feszültségek melegágya. A társadalom évszázadokon át a korrupció összes csínjának-bínjának elsajátítására szocializálta a hatalmukat megtartani akarókat, a felfelé törekvőket, de még az egyszerűen csak boldogulni kívánó igyekvőket is. A világháborút követően a nyugati demokrácia szinte rászakadt erre a berendezkedésre, nem csoda, hogy alig ismerték ki magukat az új játékszabályok között, már ha egyáltalán ki akarták ismerni - mert szép számmal voltak olyanok, akik inkább ötvözték volna a kettőt. Mindjárt maga az elnök, Rhee Syngman is (ez a furcsa átirat a Lee Seung-man nevet takarja), aki hiába edződött függetlenségi harcosként, hiába tapasztalta meg a nyugati demokráciát az USA-ban, hajlott korára igen megkedvelte az elnöki hatalmat, amit az alkotmány módosításával kívánt örökre biztosítani a maga számára.

Történetünk 1960-ban indul, és a főszereplők kihallgatási procedúrája képezi a gerincét, melynek egy-egy kérdésére válaszolva idéződnek fel a megelőző események. Ennek következtében folytonosan oda-vissza ugrálunk az időben, amit tovább bonyolítanak azok a flashbackek, melyekből a főbb szereplők gyermek- és ifjúkori tapasztalatait, az őket összekötő kapcsolatokat ismerhetjük meg.

A játéktér rendkívül bonyolult. Csomópontokat képeznek az egymással versengő pártok, valamint a kormányzat és a hadsereg, melyek szintén több erővonal mentén széthasadva folytatják belső küzdelmeiket, miközben a sajtó is vívja a maga szabadságharcát. Mindegyikre hatást gyakorolnak az elvi vagy gazdasági érdekek mentén szerveződő csoportosulások a bandáktól az igazságosztókon át az elit asztaltársaságokig, melyek közül az utóbbiak legnagyobbika háttérhatalomként is értelmezhető. Vannak körön belüliek és körön kívüliek, néhányukat, ha kellő potenciálra tudnak szert tenni, akkor ha finnyásan is, de befogadják maguk közé. Park Doo-chil (Song Kang-ho) egy ilyen titkos ász, akit mindenki csak Samsik (=háromszori étkezést biztosító) nagybácsinak nevez. A semmiből küzdötte fel magát olyan erővé, aki a pénzével és a manipulációs képességeivel komoly befolyást tud gyakorolni az összes előbbiekben említett szereplőre.

Samsik törekszik valami felé eljuttatni az országot, de addig körvonalazatlan víziói Kim San (Byun Yo-han) határozott elgondolásait megismerve öltenek testet, aki az ipari fejlesztés útján képzeli el az ország életszínvonalának emelését és vagyoni gyarapodását. Kim San katonai akadémiát végzett, ösztöndíjjal Amerikában tanult fiatalember, aki afféle álmodozónak tűnik, de igen kitartó és elszánt álmodozónak.

Jelentős tényező, hogy Dél-Koreában ott van az amerikai hadsereg, az amerikai példa és befolyás áthatja az élet minden szegmensét. Elolvasva néhány függetlenségi harcos életrajzát, az is világossá vált bennem, hogy már a japán megszállás idején is az Államok volt a menekülési útvonal, és sok tekintélyes politikus és egyéb vezető már az ottani eszmerendszer, valamint az ottani tanulmányaik birtokában tért vissza a felszabadult Koreába, köztük Lee Seung-man is. A dráma történetének idejére ez a folyamat csak felerősödött, lásd az Albright Alapítvány szerepét.

A dráma mégis elsősorban Samsik és Kim San egymásra találásának, egymásba vetett bizalmának és kétkedéseinek a története, kiegészítve egy harmadik fontos szereplővel. Kang Seongmin (Lee Kyu-hyung) Samsik korábbi pártfogoltja, aki már a képviselőségig vitte, de úgy tűnik, Kim Sannal szemben nem állja a versenyt Samsik szemében, aki se támogatni, se lerázni nem képes a fiatalembert.

A dráma végigvezet bennünket a kormányzati manipulációkon, melyeknek végkifejlete az elcsalt választás. A nyomában kirobbanó tüntetések, azok áldozatokat követelő elfojtása mind történelmi valóság, mint ahogyan az is tény, hogy ezeket követően katonai puccs következett be.

A dráma azonban mélyfúrást végez a két főszereplő erkölcsi megítélésében, ránk bízva az ítéletalkotást. Ki ez a Samsik? Egy ügyeskedő törtető, aki gátlástalan a bevetett eszközei tekintetében, vagy valóban van elhivatottsága, esetleg nagyra hivatottsága? Ki ez a Kim San? Valóban egy jószándékú álmodozó, aki vállalja a bemocskolódást a nagy cél érdekében, vagy ahogyan azt a szemébe is vágják: egy képmutató, aki saját hatalmi vágyait takargatja ezzel az álcával?

Ahogyan az már lenni szokott, a legtökéletesebb tervek sem működnek az elgondoltak szerint, így porszem kerül a végső akcióba is - mert már van egy fiatalabb, másként gondolkodó, talán még gátlástalanabb szereplő, aki egyszerűen lelépi őket. Elkerülhetetlen Samsik és Kim San fizikai és lelki összeomlása, de hogy melyikük sorsa hová vezet a kihallgatásról, az maradjon a dráma titka.

A forgatókönyvíró-rendező Shin Yeon-shick

A független, kis költségvetésű, kísérleti és művészfilmeken edződött Shin Yeon-shick kiváló forgatókönyvet írt, melyet ahhoz méltóan meg is rendezett. Bár a történet teljes megértése első nézésre elég nagy kihívásnak tűnhet, mert gyors tempót diktál a különböző idősíkok jeleneteinek váltogatásában, azt sokunknál eléri, hogy beleássuk magunkat a kor eseményei utáni kutakodásba.

A dráma minden karaktere hús-vér ember, valódi érzelmekkel és indulatokkal. Hiába ismerjük a kiváló színészeket, sokszor olyan, mintha dokumentumfilmet néznénk, az izgalmasabb fajtából. Be is következik a valóság és a dokumentumfelvételek összemosódása a tüntetések képeiben, és azoknál a képsoroknál kevés felemelőbbet és megindítóbbat láthatunk. A kor megelevenített kulisszái a jelmezektől az enteriőrökig minden képkockán tökéletesek, a szépia vagy fakó kék színek és tompa megvilágítások csak erősítik azt az érzetet, mintha régi képeslapokat, fényképeket nézegetnénk.

Két fontos elsőség is társul a drámához: egyrészt ez a rendező első televíziós drámája, mely a Disney Plus megrendelésére készült, másrészt a színészóriás Song Kang-ho is először vállalkozott tévésorozatban való szereplésre. Nem lehet eléggé méltatni azt a gazdagságot, mellyel Samsik jellemének minden nüanszát el tudja játszani. Byun Yo-han pedig egyszerre játssza Kim San személyiségének szimpatikus és ellenszenves arcát, igazi bravúr, ahogy ez a kettősség sokszor egyidejűleg meg tud jelenni benne. Nem lehet elfelejteni azt a belőle sugárzó kiégettséget, amikor az esőben botorkál. Úgy látszik, hogy Byun Yo-hant valami predesztinálja a politika csapdáiban vergődő hősök megformálására, mert ez a szerepe olyan, mintha érett változatát játszaná el a "Six Flying Dragon"-ban látott karakterének. Aki viszont igazi scene stealer, az Lee Kyu-hyung. Eddig se volt kérdéses, hogy milyen kiváló színész, de ahogyan itt fenyeget, talpat nyal, retteg és őrjöng, az még sokáig fog kísérteni az emlékezetünkben. Még sokakat meg kellene említeni, de inkább átböngészésre ajánlanám a stáblistát. Bár - mivel kevés a női szereplő - a törékeny, mégis nagy belső erővel rendelkező Joo Yeo-jint megformáló Jin Ki-joo-t mégis nevesíteni kell.

A mindent megélt koreaiaknak különös érzékük van a hatalmi-politikai viszonyok összes rétegének feltárásához, valamint a történelmi múlttal való kendőzetlen szembenézéshez. Se szeri, se száma a nagyszerű alkotásaiknak, de nyugodtan kijelenthetem, hogy az Uncle Samsik igazi remekmű ezek sorában is.

[Tévédrámákról] GRID (2022)

그리드
Alternatív cím: Zero 제로 (0)
Disney Plus, 2022, 10 rész
Műfaj: science fiction, thriller
Írta: Lee Soo-yeon 이수연
Rendezte: Khan Lee 리건
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

A Disney Plus gyártásában készülő Gridet nagy várakozás előzte meg, főként az írója, Lee Soo-yeon miatt, aki a hatalmas sikerű és nagyszerű Stranger, valamint a Life című drámák szerzője is. A science fiction azonban nehéz műfaj, nehéz megtalálni benne a fantázia és a realitás, valamint a bonyolultság és az érthetőség megfelelő arányait. Sok társához hasonlóan a Grid is ellentmondó fogadtatásban részesült a nézőktől, sokan logikusan felépített mesterműnek, sokan lehangoló zagyvaságnak ítélték. Volt azonban egy találkozási pont is: egyaránt szórakoztatónak találták, különösen a remek színészi alakításoknak köszönhetően.

A Grid (Rács) első érdekessége, hogy egy olyan science fiction, amely 2005-ben indul, ami a dráma készítéséhez képest is már a múlt. Javarészt azonban 2021-ben játszódik, ami a jelenünknek tekinthető, és ezzel bizonyára azt a figyelmeztetést igyekeztek hangsúlyozni, mely az utolsó részben hangzik el: sok mindent elvettünk már a gyerekeinktől, ki tudja, hagyunk-e rájuk élhető világot, ha nem vigyázunk.

A Grid alaptétele, hogy a Föld védtelenné válik a napszelek káros hatásaival szemben, pedig 2005-ben az emberiség kétharmadának létét veszélyeztető kitörések várhatók. Azonban az utolsó pillanatban érkezik egy misztikus segítség, szinte egyidőben feltűnik a világ különböző pontjain egy lény, aki létrehozza a Rácsot, a bolygót körülölelő mágneses védőpajzsot, melyet aztán az országok nemzetközi együttműködésével üzemeltetnek. Koreában a Sugárbiológiai Intézet volt az a helyszín, ahol a Szellemnek nevezett lény megjelent, ám annak helyén már egy hatalmas kormányzati intézmény áll, a Rács Koreai Ügynökség, amelynek feladata a Rács felügyelete. A cég titkos anyagai között őrzik az 1997-ben készült videófelvételt, mely bizonyítja, hogy a Szellem bír az időutazás és a teleportálás képességével. A Rács üzemeltetése mellett az intézet fedett célja a Szellem felbukkanásának állandó figyelése abból a célból, hogy elfogják és megszerezzék tőle a képességének titkait, és ezzel a kormányzat nemzetközi erőfölényre tegyen szert.

A sorozat mindössze tíz részes, és ebből az első hat epizód a Szellem becserkészésének folyamata, miközben megismerjük a szereplőket, a köztük fennálló viszonyokat, és a főhősökkel együtt világosodik meg bennünk is, hogy egyénenként milyen módon kötődnek a Rács létrehozójához. A történet egy gyilkossággal indul, melynek során az Ügynökség és a Rendőrség is döbbenten tapasztalja, hogy a tettest a Szellem segíti. Míg a rendőrök a gyilkos, az Ügynökség a Szellem nyomába ered, az utuk folyton keresztezi egymást. Ám nemcsak a két testület rivalizál egymással, hanem a hatalmi fölényben lévő Ügynökség egyes osztályai is. Közülük az Igazgatási Irodára fókuszálunk, melynek négy munkatársa között is különös viszonyrendszert láthatunk. A vezető hideg és parancsolgató, a két férfi munkatárs utálja egymást, köztük lavírozik az egyetlen női beosztott. Mindannyian elégedetlenek az irodai munkára kényszerített helyzetükkel, mivel az eredményeiket folyton az egyéb osztályok aratják le, a kezükből kivéve az önálló cselekvés lehetőségét. Éppen emiatt van összetartás is közöttük, és a Szellem, akinek neve Yoo Ryeong (Lee Si-young), huszonnégy év utáni újbóli megjelenésével felkavarja a várakozás állóvizét. A fiatalabb férfit, Kim Sae-hát (Seo Kang-joon) azonban titkolt szándékok vezérlik: ő is az időutazás képességét akarja magáévá tenni, és annak segítségével megmásítani a történteket, amelyek szülei balsorsához vezettek. A szervezet titkainak megszerzéséhez különös készségeit is beveti (az író nagy találmánya, hogy felruházza a szájról olvasás tudásával) és nem riad vissza illegális megoldásoktól sem. Mivel a rendőrnő, Jeong Sae-byeok (Kim Ah-joong) Szellemről szóló szavainak nem adnak hitelt, így kényszerűen összefog Sae-hával. Az izgalmi faktort csak növeli, hogy Sae-ha másik férfi munkatársa, Song Eo-jin (Kim Mu-yeol) a rendőrnő volt férje. A csoport vezetője, Choi Seon-wool (Jang So-yeon) személyes érintettsége miatt megszállottja az ügynek, és tőle kapunk magyarázatot az Ügynökségen belüli viszonyokra is, miszerint számos egyéni mániákus, vagy szervezett összeesküvő jelent már meg a cég munkatársai körében, az egységek izoláltsága a védelem eszköze. 

A Grid nem egy jókedvű alkotás, és ezt a látványa is kifejezi. Nagyon érdekes, hogy az Ügynökség belső terei óhatatlanul felidézik a hatalmas sikerű Severance képi világát, azzal a különbséggel, hogy itt nem steril fehérséggel világító belső terekben járunk, hanem sötét, masszív betonfalak között, melyek hol kék vagy zöld, hol vörös fényben láthatóak. Pedig a két alkotást a filmes látásmód korszellemén túl nem sok kötheti egymáshoz, lévén hogy ugyanabban az időben forgatták őket, és a bemutatásuk is csak két nap különbséggel történt. Mindenesetre elismerés illeti a Grid szcenikusait ezekért a részletesen kidolgozott belső terekért, amelyekben a szinte észrevehetetlen beléptető pontok is igen egyediek, a lift pedig egyenesen baljóslatú. 

Grid

Severance

Grid

Grid

A sorozat viszonylag hosszúra nyújtott első része morális kérdéseket is feszeget. A Szellem nem más, mint egy jövőből érkezett fiatal nő, aki a 2021-es év embereit csak mint a valaha élt, már nem létező emberiség egyedeinek tekinti, ezért közönyösen viseltetik a célkeresztjében lévőn kívüli személyek sorsa iránt. Az Ügynökség sem mutat túl sok hálát az emberiség megmentőjének tekinthető nő felé, nem tartja többnek, mint a megszerezni kívánt eszközök hordozótégelyének, ezért kegyetlenkedésektől sem riadnak vissza vele szemben. Ezekben a viszonyokban később történik némi elmozdulás, amely hatással lesz a történésekre. Ám ezek előtt a készítők még eljátszanak azzal, hogy megmutassák, a militáns eljárásnak milyen következményei lehetnek a békésebb megoldásokkal szemben.

Természetesen az első hat rész sem nélkülözi az izgalmakat, mégis a hetedik rész elejéig kell várnunk, hogy a dráma őrült sebességre kapcsoljon. Talán túl gyors is a fokozat ahhoz, hogy első látásra nyomon tudjuk követni a történéseket, amelyek nem mások, mint a sorozatosan bekövetkező időutazások és helyszínbeli ugrások. Sae-ha egy partizánakcióval - és a biztonsági főnök, Han Wi-han (Lee Gyu-hoe) segítségével, aki szintúgy tud a történtekről - megszerzi az időutazás kellékeit, és nekilát, hogy átírja az 1997-ben történt eredeti eseményeket. A továbbiakban annak lehetünk részesei, hogy az egyes apró elmozdulások milyen alternatív valóságokat hoznak létre. Sae-ha számára egyre kétségbeejtőbb, hogy nem tud jó megoldásra jutni, mert vagy nem képes minden jelenlévőt megmenteni, vagy ha a szeretteit sikerül is, annak az egész világ látja kárát. Kiábrándultan tér vissza a 2021-es Ügynökségbe, ahol a Szellemet vallatják, és visszaszolgáltatja neki az eszközeit. Ekkor viszont történik egy meglepő fordulat, mely egy újabb párhuzamos valóságba juttatja hőseinket. Feltárul a Szellem visszatérésének valódi oka, a gyilkos Kim Ma-nok (Kim Sung-kyun) valódi kiléte és a nyomozóhoz fűződő kapcsolatuk, valamint a sors, ami Sae-hára vár. Megindul a végső hajsza, amelyben ismét történik egy váratlan dolog - megjelenik egy újabb erő, ami a korábbi pontra visszatérő eseményekbe beavatkozni készülő Szellemet támadja meg. Ekkor a nyomozó, aki egyedül van tudatában a hármukat összekötő kapcsolatnak, saját döntésre jut - ám Sae-ha sorsán ezzel sem tud változtatni.

A végső cliffhanger felvillantja egy másik alternatíva lehetőségét, melyben a szereplők közötti kapcsolat átrendeződni látszik, ám a Rács többé nem védi az emberiséget. Hogy mindez miért és hogyan következik be, az egy további évadot sejtet, ami ki tudja, hogy elkészül-e valaha.

A színészi alakítások rendkívül kiegyenlítettek, nehéz kiemelni közülük bármelyiket. Mégis érdemes megemlíteni, hogy Seo Kang-joonnak nagyon jól áll ez az egyes jelenetekben kettős szerep (hiszen időnként a karaktere apját is el kell játszania), melynek árnyalatait gazdagon képes kifejezni. Igaz ez a nyomozóra is, Kim Ah-joong érzékenységgel és erővel telíti az alakját. A legkülönösebb szerep a Szellem karakterében Yoo Ryeongé, akire az a feladat hárul, hogy sokszor szöveg nélkül éreztesse a nem teljesen evilági lény érzelmi-fizikai állapotait, és ezt remekül teszi. 

A dráma zenéje ismét kiválóan szolgálja a sejtelmesség, az érzelmesség vagy a feszültség hangulatait. 

Mint fentebb írtam, a Grid nem egy jókedélyű alkotás, a cliffhanger sem tud változtatni ezen. A végén szorongással vegyes lemondással maradunk magunkra, melyben vajmi kevés a remény érzete. Bár sokan kaotikusnak érezhetik a drámát, akik kellő figyelmet tudnak szentelni a számára, azok egy stílusos, elég feszes és izgalmas, jelenkorban felsejlő utópiának, vagyis inkább disztópiának lehetnek részesei. 

[Filmekről] Yeon Sang-ho: REVELATIONS (2025)

계시록

A véletlen úgy hozta, hogy a Jung E ismertetője után ebben a bejegyzésben ismét Yeon Sang-ho filmjéről írok, mégpedig a napokban bemutatott, a Netflix megrendelésére készült Revelations (Kinyilatkoztatások) címűről.

Yeon rendező mostanra már sokféle műfajban bizonyította filmes kreativitását, de valamiért azok a rendezései különösen erősek, amelyek a vallás témájával érintkeznek. 

Már 2003-ban nagy figyelmet keltett a The Fake (A hamisítvány) című animációs filmje, amely a hittel való visszaélést leplezte le, a Hellbound című sorozat pedig rávilágított egy vallási szekta működésére. A Revelations akár tekinthető a The Fake késői ellenpólusaként, melynek vizsgálati tárgya most nem a hamis hit, hanem a mély hit, és annak tévútra vihető mellékvágányai. A film forgatókönyvének írója és rendezője ezúttal is Yeon Sang-ho, azonban a producer személye külön érdekesség, aki nem más, mint a sokszoros Oscar-díjazott mexikói Alfonso Cuarón (Gravity, Roma). A film alapja Choi Gyu-seok azonos című webtoonja.

Yeon Sang-ho rendező

A történet három fő karakter köré rendeződik. A központi alak Min-chan lelkész (Ryu Jun-yeol), aki egy fiatal házasember, van egy kisgyereke is. Kedvesnek és alázatosnak tűnik, amint szerény körülmények között ellátja szolgálatát, de mégis van valami agresszivitás a győzködésében, amellyel a hozzá betévedőt hitközségének tagjává kívánja tenni. Rövidesen több más furcsasággal is szembesülünk: nyomoztat a felesége után, és bár tudja, hogy nem nagyon esélyes az épülő grandiózus templom vezetői tisztségére, mégis mintha kapzsi módon sóvárogna erre.

A börtönviselt, még rendőri megfigyelés alatt álló Yang-rae (Shin Min-jae) gonosz szándéktól vezérelve, a gyülekezet egyik tagját követve lép be az istentiszteletre. Amint a lelkész hírül veszi, hogy a gyermeke veszélybe került, a gyanúja azonnal a rosszarcú férfira terelődik, akinek a nyomába ered. A találkozásuk végzetes történéshez vezet és továbbiak kiindulási pontja lesz.

A rendőrség nyomozni kezd Yang-rae után, és ekkor találkozunk Yeon-hee nyomozónővel (Shin Hyun-been), aki testvére halála miatt megszállottan bosszút akar állni Yang-rae-n.

A lélektani thriller ugyan logikusan követi egy nyomozás lépéseit is, de sokkal inkább fókuszál a három szereplő terheltségére. A legfontosabb kérdés, hogy a tettek meddig igazolhatók a jónak tűnő szándékokkal, a múlt szenvedései meddig adhatnak felmentést a jelenbeli cselekedeteinkre, és képesek vagyunk-e a saját téveszméink felismerésére. 

A három karakter háromféle pszichózist testesít meg. A lelkész a vallási elragadtatásból keletkeztetett önigazolásaként látja az isteni kinyilatkoztatás jeleit, melyeket neki szóló, személyes útmutatásokként értelmez, és ennek érdekében a valóságos tényeket is torzítja. Yang-rae látomásait a gyerekkori traumái okozzák, a páni félelem vezérli a téveszméit, melyek embertelen bűnök elkövetésére ösztönzik. Yeon-hee lelki betegségét az önvád okozza, mivel magát okolja azért, hogy nem tudta megmenteni a testvérét. A lelkiismeretfurdalása látomások formájában jelenik meg, a képzelgései minduntalan bosszúállásra sarkallják, melyek ellentétesek a rendőri kötelezettségeivel.   

Ez a különös erőtér formálja a három karakter cselekedeteit és egymáshoz való kapcsolódását, melyek egyszerre történnek a realitásban és a megbomlott elmék játékterében. A rendező el is játszik az ebből adódó lehetőséggel, és időnként fókuszt vált, az eseményeket más-más szereplő nézőpontjából láttatva. Talán e téren érzékelhető némi arányvesztés a rendezés terén, mivel nem egyenlő mértékben foglalkozik a három karakterrel, ezért főként a nyomozó alakja kevésbé tűnik kidolgozottnak. Végül azonban mindhárom szereplő "megtér", vagyis visszatér a valósághoz, bár nem kis áldozatok árán. Érdemes megfigyelni, hogy melyikük milyen ponton jut el a vele történtek felismeréséig. 

Különös ellenpontként tűnik fel a filmben az igazságügyi szakértő, Lee Nak-seong (Kim Do-young), aki a misztikum és képzelgések ködében élő figurákhoz képest szinte sótlan, eleinte az érzelemmentes ridegsége miatt akár ellenszenvesnek is tűnhet. Azonban a nyomozó minden hibáztatása és gyűlölete ellenére hozzá fordul, hogy megérthesse a cselekedetek mozgatórugóit, és a viselkedések tudományos magyarázata közben hull rá a "2x2 józansága", felismerve saját érintettségét is. A pszichiáter ezzel a megoldáshoz vezető út kulcsfigurájává is válik, mert a nyomozóban születő megértés vezet el a látomások szimbolikájának felfejtéséhez, így egy élet megmentéséhez.

Az említett aránytalanságok miatt a fő játéktér a lelkészé, és Ryu Jun-yeol ki is aknázza a sokszínű szerepet. Különös erénye, hogy meg tudja mutatni a felszínen láthatóak mögül felsejlő valódi késztetéseket, és a karaktert a szinte érdektelen szürkeségből el tudja vinni a vallási révületben való ijesztő tobzódásig. Shin Min-jae Yang-rae szerepében jó ideig teljesen zavarba ejtő, mert az ijesztő külseje mögül megtévesztően tud ártalmatlanságra utaló jeleket is küldeni. Náluk kissé egyszínűbb Shin Hyun-been, aki a neki jutó szűkösebb lehetőségek között is meg tudja mutatni a karakter meghasonlottságát, és az abból kilábalásra képes erejét. A mellékszereplők között a vezető lelkészt játszó Choi Kwang-il ismét maradandó nyomot tud hagyni, pontosan megtestesítve a Yeon rendező által az alakjába rejtett véleményt az egyház valódi arculatáról. 

A film szórakoztató faktorát a kevert látványvilága is szolgálja, melyben a vallási misztikum, a természeti elemek szupernaturális láttatása keveredik a szellemfilmeket idéző ijesztgetéssel, valamint a valós emberi kapcsolatok és a nyomozás tárgyilagos képsoraival. Bár végig érdekes a történet, a filmben érződik némi ritmustalanság. A vége viszont felpörög, és nemcsak a látottak, hanem az elgondolkodásra késztetés tekintetében is. Yeon Sang-ho nagyon jó abban, hogy izgalmas, mélyreható kérdéseket tegyen fel, és hagyjon bennünket magunkra a saját válaszaink, igazságaink és ítéleteink megtalálására. 
 

[Filmekről] Yeon Sang-ho: JUNG E (2022)

정이

* Az írás spoilereket tartalmaz *

Folytatva azon alkotások sorát, melyek a legújabb technikai vívmányok, különösen a mesterséges intelligencia kapcsán képzelnek el jövőképeket, most a Jung E című filmet választottam. Írója és rendezője az a Yeon Sang-ho, aki lassan kiérdemeli a "műfajmegújító" eposzi jelzőt, hiszen ezt tette némiképp az animációs filmjeivel (King of Pigs, The Fake), a nagysikerű Train to Busan című zombifilmjével, kevésbé sikeresen a Psychokinesis című filmjével, viszont nagy dobása volt a Hellbound című sorozat. Rendkívül termékeny alkotó, aki szinte már házi szerzője lett a Netflix saját tartalmainak is. Eddigi életműve viszont ingadozó, kiváló alkotások keverednek zavarba ejtően közepesekkel. Lássuk, hol helyezkedik el ezek között a Jung E.

A plakát halványan felidézi a Metropolis (Fritz Lang, 1927) ikonikus figuráját. Bár lesznek még hasonló városképek is, a Metropolishoz csak annyiban van köze a Jang E-nek, hogy ez is egy disztópikus jövőbeli vízió. Sokkal inkább tart rokonságot az előző évtizedek science fiction alkotásaival (visszanyúlva egészen a Blade Runnerig), ám ezekhez hozzá tud tenni valamit. Mivel koreai alkotásról van szó, talán meg se lepődünk annyira, ha egy komor tudományos-fantasztikus világba ágyazott melodrámára találunk, mely anya és lánya között játszódik. Yeon Sang-ho elég bátor egy ilyen társításhoz is, persze a Psychokinesisben már tett hasonló kísérletet, csak ott apa és lánya között játszódtak az események. Természetesen az érzelmi elem most a témához illően komor árnyalatokban rajzolódik ki. 

Bevezető információként röviden elmondják, hogy a globális felmelegedés miatt annyira megemelkedett a tengerszint, hogy az a Földet szinte lakhatatlanná tette. Ezért az emberiség a Föld és a Hold közötti térségben alakított ki űrbéli menedékeket, ám ezek közül néhány egymással szövetkezve háborút indított a többiek ellen. Már negyven éve folyik a harc, és időközben született egy tudományos áttörés: lehetővé vált az emberi agy gépi reprodukálása, és az egyes emberek tudatának átmentése abba. A mesterséges intelligencia kutatására szakosodott Kronoid Laboratórium 2135-ben arra a feladatra vállalkozik, hogy létrehozza és sorozatgyártásra alkalmassá teszi a kómában fekvő egykori legendás harcos mesterséges agyát, hogy annak taktikai és harci tudásával megalkothassák a legjobb hadműveleti mesterséges intelligenciát, és így végre legyőzhessék a lázadókat. Egyetlen lépést kellene már csak megtenni, győzelemre fordítani az utolsó küzdelmet, amit Yun Jung-yi százados annak idején elbukott. Ezért Yun emlékei alapján egy android-testbe ültetett mesterséges aggyal sorozatosan szimulálják ezt a harcot, ami egy ponton minden alkalommal lefagy.  

Yeon Sang-ho azonban egy akciókra épülő sima oknyomozós történetnél valami sokkal különlegesebbet írt, sokaknak talán éppen ezzel csalódást okozva. Mert a látványos harcok helyett a küzdelmek morális síkra terelődnek. A kutatócsoport vezetője nem más, mint Yun százados lánya, Yun Seo-hyeon, aki a Yun Jung-yi után Jung E-nek elnevezett projekttel azért is harcol, hogy anyja nevét hősként írják be a történelembe. Nyomós oka van erre, mely egyrészt kettőjük történetéből, másrészt az új világ rendjéből fakad. Már Yun harci ellenfelei is intelligens robotok voltak, és amikor az űrbéli településen utazunk, láthatjuk, hogy mindenfelé hatalmas robotok dolgoznak. Ám a mesterséges agy valami mást is lehetővé tett: a tudat reprodukálhatósága örök életet biztosít eredeti tulajdonosának, még ha a test mesterségesre cserélődik is. De milyen élete lesz egy emberi tudattal rendelkező androidnak? Nos... Yeon Sang-ho elképzel egy futurisztikus kapitalizmust. Mert ebben az új világban is a pénzbeli javak határozzák meg, hogy androidként ki, melyik társadalmi kasztba kerülhet. A három felvázolt kaszt leképezi a nagytőkések, a középosztálybeliek és az alsó néprétegek világát. A csúcson lévők megvásárolhatják, hogy androidként is élvezhessék a polgári jogok összességét (mint a házasság, örökbefogadás), a középen lévőknek már csak megnyirbálva járnak ezek a jogok és ők a kormányzat tulajdonát képezik, akik pedig nincsenek anyagi erők birtokában, azok alanyi jogon élvezhetik ugyan a továbbélés lehetőségét, de elveszítik az önrendelkezési jogukat, mivel a végtelen klónozhatóságuk miatt nem minősülnek egyéneknek, cégek által adhatók-vehetők, akik a felhasználási módjukról is döntenek. Yun kutató kétszeresen szembesül ennek következményeivel. Döntenie kell a saját sorsáról, és meg kell látnia, hogy a harmadik kasztbeliekkel - akik közé a Kronoid tulajdonaként anyja tudata is tartozik - mi történhet. Egy váratlan fordulat miatt a kutatócsoport munkája feleslegessé válik, így már Jung E-ra sincs szükség szuperkatonaként. A tulajdonosai nem sokat hezitálnak, megtalálják a jövedelmező felhasználásának újabb módját, amivel nemcsak árucikké degradálnák, hanem méltatlan tevékenységre kényszerítenék. Yun kutatóban ettől elszakad valami, és nem várt lépésre szánja el magát. 

Yeon Sang-ho a történetben nemegyszer meglep bennünket azzal, hogy nem tudunk különbséget tenni ember és android között. Látjuk, hogy a filmbeliek sem mindig tudják, hogy ki miféle is valójában (ezért is kell rendszeresen tesztelésre járniuk), akik pedig tudják, azok képesek saját szórakoztatásukra rendelni az androidokat. Még félelmetesebb a magához térített Yun százados reakciója, aki az emberi tudatával halálra rémül a testét, vagy éppen a test nélküliségét látva. Sok minden szavakba foglalva hangzik el a filmben, de maguk a látottak is felvetnek kérdéseket. A kutatási folyamatban a siker érdekében egyre drasztikusabb lépésekre szánják el magukat. Magunkra maradunk a dilemmával, hogy kínzásnak nevezhető-e, ha a tudatot szenvedni látjuk, de a sérülés a géptestet érte? Maga Seo-hyeon is szenvtelenül teszi ki minden procedúrának az anyja tudatával rendelkező androidokat, a változás csak akkor következik be, amikor rájön, hogy azokban melyik agyi terület aktiválódott. Egészen addig szinte tárgyiasítva tekintett csak rá, mint egy javítani való harci szerkezetre, még akkor is, ha a végső szándéka anyja méltóságának visszaadása volt. Azonban rá kell döbbennie, hogy Yun százados tudata őrzi az anyai érzéseket és emlékeket is, amelyekben lányaként Seo-hyeon is benne van. Ezért megteszi azt, ami korábban fel sem merült benne: meggátolja a klónozhatóságot, és a megmaradt egyetlen példányt megpróbálja kimenteni a bázisról. Az adott világban azonban emberként már korlátozottak a lehetőségei, az utolsó akció végül intelligens androidok küzdelmévé válik. 

Yeon Sang-ho rendező

Szép a befejező képsor, azonban a szabadság érzése mellett ott gonoszkodik bennünk a jogos kérdés: bármilyen szellem is lakozzon benne, mit kezd egy géptest a javító-szerelő bázisa nélkül? De ennél komolyabb dilemma Yeon Sang-ho látomása nyomán eldönteni, hogy meddig ember az ember? Amikor test és tudat egysége? Ember-e a tudat nélküli, fizikailag működőképes emberi test? Ember-e, ha nem emberi testhez kapcsolódik egy teljes értékű emberi tudat?

A film látványvilága elég lenyűgöző, a külső-belső terek gondosan megtervezettek. A harci robotok és az androidok rendkívül egyediek. Különösen nagy kedvencem lett a száguldásra és alattomos lopakodásra is képes hatalmas robot, melyet érzékelhetően egy ragadozó nagymacska mintájára terveztek. Borzongással vegyes szépségű az ember-gép torzó a laboratóriumban. 

A film mindvégig elég sötét, nem nagyon látunk benne erős fényeket vagy éles megvilágításokat, többnyire sejtelmes, kékes-zöldes tónus uralja a látványt. A cselekmény három részből áll, két hosszabb akciósor között játszódik a főként beszélgetésekre épülő, így sokkal lassabb tempójú, hosszabb középrész. Ebben megjelenik a játékosság és a komikum is.  Nagyszerű, ahogy később magyarázatot kap, hogy miért olyan idétlen humorú a Kronoid igazgatója, és az is, ahogyan egymásra rímeltetik az ember és a klónja kínos vicceit. Ez a középrész lenne a dráma kibontásának terepe, ami a remek ötlet ellenére sem sikerült maradéktalanul. Talán túl erős az érzelmi visszafogottság, vagy kevés a nézők számára igazán átélhető helyzet, ami mélyen megérintene bennünket, ezért egy kis távolságtartással figyeljük az eseményeket. Az akciójelenetek viszont rendkívül jól megkomponáltak, pörgősek és nagyon kemények, különösen a film végén, ahol már csak géptestek csapnak össze ádáz küzdelemben. 

A film megosztotta a nézőközönséget és a szakmai véleményeket is, nagyjából fele-fele arányban értékelik pozitívan vagy utasítják el. Beleolvasva a kritikákba, szembeötlő volt egy különbség: az ázsiai írások (főként indiaiak) sokkal elfogadóbbak a film érzelmességével, megindítónak találják a benne lévő anya-lánya kapcsolatot. A nyugatiak viszont úgy találják, hogy a film leül a középrészben és unalomba fullad, ezért az akciókat hiányolják leginkább. Tagadhatatlan, hogy Yeon Sang-ho megköveteli a nyitottságot a sémáktól való eltérés, a szokatlan befogadása iránt, de akik ezt meg tudják lépni, azok egy igazán érdekes, meglehetősen egyedi science fiction alkotást élvezhetnek.

Yun Jung-yi / Jung E szerepében Kim Hyun-joo színésznő mindvégig finom szépségű, érzékeny nő, még akkor is, amikor megveszekedetten akciózik, felvéve a versenyt a az emberi fizikai képességeket meghaladó harci gépezetekkel. A lánya, Yun kutató szerepében Kang Soo-yeon különös alakítást nyújt. Sokáig alig lehet bármi érzelmet leolvasni róla, de a szeme mindig árulkodik arról, hogy mit él meg. Természetesen mély érzéseket és érzelmi áradásokat is megmutat, de akkor is igaz rá, hogy rendkívül finom eszközökkel játszik. Meg kell említeni azt a szomorú tényt, hogy a tíz év kihagyás után visszatérő színésznőnek ez volt a hattyúdala, a film bemutatását sajnos már nem élhette meg. Ryu Kyung-soo a Kronoid igazgatójának szerepében két teljesen eltérő arcot tud megmutatni. Kezdetben vicces, nagyszájú, de bizonytalan figura, aki ijesztő átalakuláson megy át, amikor rájön, hogy mi is a saját valója. 

[Tévédrámákról] DESERT SPRING (2003)

사막의 샘 
Alternatív cím: Oasis
MBC, 2003, 3 rész
Műfaj: dráma
Írta: Seon Kyeong-hee 선경희
Rendezte: Lee Eun-gyoo 이은규
Adatok bővebben: namu.wiki / MyDramaList

Az MBC (Munhwa Broadcasting Corporation), azaz Kulturális Műsorszolgáltató Társaság alapítása 1961. december 2-án történt. Egyetlen rádióállomással kezdték a működésüket, mára multimédiás csoporttá nőtték ki magukat, melyet egy földfelszíni TV-csatorna, három rádiócsatorna, öt kábelcsatorna, öt műholdas csatorna és négy DMB-csatorna alkot. 

A 42. születésnapjukat 2003-ban rendkívüli módon ünnepelték meg, ebből az alkalomból mutatták be december 17-18-19-én a Desert Spring (Sivatagi forrás) című háromrészes drámát. A dráma négyórás időtartamú, lévén az utolsó epizód dupla hosszúságú.

Rögtön az elején el kell áruljam, hogy ezt a drámát egy rendkívüli gyöngyszemnek tartom. Bámulatos koridéző hangulattal bír, a helyszínek, a külső és belső terek, a felhangzó zenék és slágerek, a karakterek egyszerűen időutazásra visznek, visszarepítenek a japán gyarmati időkbe, és a II. világháború utáni évekig követhetjük a szereplők sorsát.

Micsoda ünnephez illeszkedő gyönyörű gondolat, hogy a dráma főszereplői ezúttal nem ideológiák képviselői, nem is szabadságharcos ellenállók, hanem egyszerű, hétköznapi fiatalok, akik véletlenül éppen egy rádióállomás munkatársai. "A rádió révén összegyűlt fiatalok számára a műsorszórás egyfajta láthatatlan menekülőúttá vált – akár egy értékes forrás a sivatagban." - írja az MBC ismertetője.

Természetesen a kor valósága veszi őket körül, mélyen befolyásolva a sorsukat. Jung In-hui (Jang Sin-young) egy szabadszellemű, bátor fiatal lány, aki megszökik az elrendezett házassághoz vezető esküvőjéről. Kalandos menekülése közben két férfival is találkozik. Yoo Gi-hyeon (Song Il-kook) éppen Tokióba tart, hogy zenei tanulmányokat folytasson, de In-hui miatt majdnem elveszíti az apjáról rámaradt egyetlen értékes emlékét, a szaxofonját. Végül mégis ő ad pénzt In-huinak, hogy a lány is megkezdhesse tanulmányait a Behwa Főiskolán. A lány a hoppon maradt vőlegénye elől egy autóban keres menedéket, melynek fiatal férfi tulajdonosa, Gang Seung-mo (Lee Hyung-chul) segít neki. 

Három év múlva folytatódik a történet, amikor mindhárman a rádióállomásnál találkoznak. In-hui a zenei programjainak gazdája, Gi-hyeon a rádióállomás zenekarának tagja, míg Seung-mo az állomás munkájának felügyelőbiztosa. In-hui és Gi-hyeon egymásba szeretnek, ezért a lány visszautasítja Seung-mo közeledését. Gi-hyeon egy nap döbbenten jön rá, hogy a rádióállomás elnöke, aki Seung-mo apja és In-hui támogatója is egyben, nem más, mint az, aki apját megölte. Cégeinek alapítása előtt japán nevet vett fel, és teljes mértékben az elnyomók kiszolgálója. Gi-hyeon korábban azt mondta, hogy meghajol a valóság erőviszonyai előtt, de egyszer meg akarja kérdezni tőle, hogy miért tette azt az apjával. Ám most megőrjíti a tudat, hogy míg apjának esélye sincs az igazságszolgáltatásra, addig a gyilkosa szabadon éli világát. Forr benne a bosszúvágy, készen áll megölni Gang Young-jint, azaz Igarashi Hidenorit (Lee Jung-gil), tesz is erre egy kísérletet. Gang elnök is rájön, hogy Gi-hyeon ismeri a múltját, amikor még Kimura néven a japánok kémjeként az ellenállók felderítése volt a feladata, ezért Gi-hyeon egyszerre kerül apának és fiának az útjába. Azt is megtudjuk, hogy Kimura az ellenállóknak szánt pénzek elsikkasztásával alapozta meg jelenkori vagyonát.

Az események felpörögnek, már láthatóan közeledik a háború vége, ami a japánok vereségét jelzi, de azok még az utolsó pillanatokban egy sor kétségbeesett, kegyetlen lépésre szánják el magukat. Dühödten meg akarják semmisíteni az illegális rádiókat működtető szabadságharcosokat, és ezreket soroznak be Japán bányáiban végzendő munkaszolgálatra. Gang elnök ezt kihasználva viteti el Gi-hyeont is, azzal a hátsó szándékkal, hogy bérencei ott majd végleg megszabadulnak tőle. Közben In-hui-nek rá kell jönnie, hogy szerencsejátékosnak gondolt apja nem elherdálta a család pénzét, hanem azt az ellenállóknak adta. 

A drámabeli Blue Note klub
Az elnevezésnek számos jazz-zenei vonatkozása van (a műfajra jellemző sajátos hangjegytől
az 1939-től működő, azonos nevű legendás kiadóvállalatig)

Tovább nem árulom el a történet fordulatait, mely elvezet majd bennünket a felszabadulás utáni Dél-Koreába, amely már az amerikaiak befolyása alatt áll, és meglátjuk, hogy az egyes szereplők miként illeszkednek be az új körülmények közé. Természetesen Gang Young-jin is köztük van, aki a régi módszereivel és átmentett kapcsolataival igyekszik ismét pozíciókat kiharcolni az új világban, de végül nem kerülheti el, hogy a saját fiával összetűzésbe kerüljön.

Mert a dráma külön érdekessége, hogy a világháború előtti és utáni Korea különböző arculatainak felvillantása mellett megmutatja a generációk különbségeit. A Desert Spring szülők és gyermekeik drámája is, akiknek gondolkodása, értékrendje merőben eltér egymástól. A fiatalok szabadlelkűek, nem fogadják el a régi világ szabályait. Ez pedig tükrözi annak a nemzedéknek az erejét és bátorságát, amely elsőként látott neki a szabad Korea megvalósításának.

A dráma nagyon rövid ahhoz képest, amennyi összefüggést tartalmaz, ezért a nem hazai nézőknek talán kissé nehezebb átlátni a benne foglalt viszonyokat és történelmi utalásokat. Lee Eun-gyoo rendező elmondta, hogy a igyekeztek felkutatni a kor dokumentált eseményeit, annak ellenére, hogy kevés forrásanyag áll rendelkezésre. Így került a történetbe a rövidhullámú adások hallgatásával kapcsolatos incidens is. A japánok 1942-ben rengeteg embert letartóztattak a Gyeongseongi rádióállomás munkatársai közül (beleértve a technikai személyzetet is), mert hallgatták és továbbították az Amerika Hangja és a Chungkingben működő Koreai Köztársaság Ideiglenes Kormányának tiltott adásait. A felszabadulásról szóló tudósítások pedig valós dokumentumfelvételek, melyeket néhány pillanatig láthatunk a drámában. De megragadó az őszintesége, karaktereinek sokszínűsége, és annak az ígérete, hogy ha tragédiák árán is, de végül minden a helyére kerül.

A dráma zeneválasztásai is alaposan végiggondoltak. Ok-hui egy Aloha 'Oe című dalt énekel, amely Hawaii szigetén született, és nem más írta, mint Liliʻuokalani hercegnő, akiből később Hawaii egyetlen királynője lett. Ismeretes, hogy éppen ebben az időszakban a Hawaii-ra menekülő japánok az ott élő legnagyobb betelepült populációt képezték. Ezért a hamar népszerűvé váló dal akár japán, akár amerikai közvetítéssel is eljuthatott Koreába, így egyáltalán nem véletlen, hogy a jazzklubban éppen ez szól. 

Az említettek mellett a dráma főbb szerepeit játszó színészek: Shin So-mi, Choi Jae-ho, Im Hyun-sik, Yoon Joo-sang, Lee Young-hee, Park Young-tae, Hong Seong-seon. 

A központi karakter a Song Il-kook által játszott Yoo Gi-hyeon, aki merőben szokatlan jelenség. A drámából számomra nem lett világos, de az MBC karakterleírásából kiderül, hogy japán-koreai vegyes kapcsolatból született, mialatt az apja Japánban volt zenét tanulni, azonban a nő családjának ellenállása miatt apja csak vele tért vissza Koreába. Ez a motívum talán azért fontos, hogy érzékeltesse, Gi-hyeonnak talán nem lehet ellenérzése a japánokkal szemben. Láthatjuk, hogy a fiúból felnőve őszinte, egyenes, nagyon jószívű ember vált, aki eléggé impulzív, sokszor a saját feje után megy, és nem veti meg a szórakozást sem. Nincsenek világot megváltoztató szándékai, és semmiképpen sem gyilkos természet. De a morális értékei tiszták, és ezek áthágása nem hagyja nyugodni. Végső kétségbeesésében venné saját kezébe az igazságszolgáltatást, de éppen azért, mert nem hősalkat, és nem is akarják annak láttatni, elbaltázza a lehetőségeit. Így lesz övé talán a koreai filmtörténelem legfurcsább merénylete, amelyben mégis a saját moralitása győzedelmeskedik. Song Il-kooknak ez még a viszonylag korai szerepei közé tartozik, de már itt is a tőle megszokott természetességgel és árnyaltsággal játssza ezt az összetett személyiséget. Akár azt is mondhatnánk, hogy könnyedén - de csak abban az értelemben, hogy a letisztultság mögött rejlik a legtöbb tudás és munka.