[Tévédrámákról] COME AND HUG ME (2018)

이리와 안아줘
MBC, 2018, 32 rész (35 perc/epizód)
Műfaj: dráma, melodráma, thriller
Írta: Lee Ah-ram
Rendezte: Choi Joon-bae
Adatok bővebben: HanCinema / MyDramaList

 

* Az írás spoilereket tartalmaz! *

A Come and Hug Me (Gyere és ölelj meg) egy olyan dráma, aminek java részéért lelkesedni tudok, míg kisebbik része előtt értetlenül állok. Edzett koreai drámanézők meg se rezzennek, ha szokatlan műfaji ötvözetekben tálalják eléjük a legkülönbözőbb történeteket, és érdekes módon ezek túlnyomó többsége jól is működik. Azonban van úgy, hogy a merész társítás nem válik be, sajnos nekem ebben a sorozatban a sötét családi dráma thrilleres eszköztára és a szerelmi történet melodramatikus tálalása inkább egymás ellen dolgozott, mintsem erősítette egymást. Hangsúlyozom, hogy nem a súlyos morális kérdéseket felvető dráma és a szerelmi történet párosításával van gondom, az jól működhetne itt is, de a választott műfajok és azok alkalmazott eszközei kioltják egymást. Nehezen tudom értelmezni, hogy milyen célközönségre gondolhattak az alkotók, mert a fojtogatóan komor problémákra vevő nézőknél bizonyára kicsapja a biztosítékot a főhősök szerelmi történetének - jóindulatúan lányregényesnek, kevésbé tapintatosan infantilisnak - nevezhető ábrázolásmódja. Akik viszont a bávatag romantikára vannak hangolva, azokat megriaszthat a dráma komorabbik fele. 

A drámához készült hivatalos plakátok tökéletesen leképezik ezt a kettősséget:

A sorozat akár családi drámaként is leírható, ráadásul két család összekapcsolódó történetét követhetjük benne, azonban Lee Ah-ram forgatókönyvíró elképzelt családjai nem mondhatóak szokványosnak (szerencsére). Egy kiváló, ám baljós ötlet született meg a fejében, amit sokszínűen és részletgazdagon ki is dolgozott. Meglepő, hogy a komplex történet az első forgatókönyve, amit sorozathoz írt, ezen kívül csak egy jóval korábbi, egyrészes dráma fűződik a nevéhez. 

Yoon Hee-jae (Huh Joon-ho) családszerető embernek tűnik. Szorgalmasan többször újra is házasodott, így több kapcsolatából is vannak gyerekei. Egy kislány a jelenlegi feleségétől, valamint két fiú a korábbi házasságából. A családi otthon levegőjét azonban az apa megjelenésekor mindig feszültség járja át, a gyerekei rettegnek tőle. Yoonnak van egy rögeszméje, ami befolyásolja a fiaival való kapcsolatát. A nagyobbik fiú, Hyeon-moo (Kim Kyung-nam) mindent megadna az apja szeretetéért és figyelméért, amit nem tud megszerezni, pedig ennek érdekében még renitenskedő, erőszakos alakká is válik. Yoon szerint hiányzik belőle a belső erő, amit viszont a kisebbik fiúban, Na-moo-ban (Jang Ki-yong) felfedezni vél, ezért folytonosan kedvez az okos és szelíd fiúnak, még ha az nem is nagyon vevő az apja elgondolásaira. Yoon azt reméli, hogy saját "életfilozófiáját" átadhatja ennek a gyereknek, és ezzel megnyílik az út számára a fiú "kiképzése" előtt, hogy az majd kövesse a foglalkozását is. A Yoon által működtetett sintértelep azonban csak álca, az apa titkos tevékenysége lassanként tárul fel a felesége és Na-moo előtt is. A férje által elkövetett gyilkosság szemtanújává váló Chae Ok-hoo (Seo Jung-yeon) pánikba esve megszökik a kislányukkal, So-jinnal (Choi Ri), a két fiút az apjukra hagyva.

A Gil család a fentiek teljes ellentéte, melegszívű, összetartó emberek. A feleség, Ji Hye-won (Park Joo-mi) híres színésznő, aki feltöltődésre vágyva szünetelteti a karrierjét, ezért költöznek vidékre, Yoonék közelébe. Nagyobbik gyerekükről kiderül, hogy adoptálták, és később megtudjuk, hogy a fiú, Moo-won (Yoon Jong-hoon) múltja kegyetlen történetet rejt. Kislányuk, a csinos és cserfes Nak-won (Jin Ki-joo) Na-moo osztálytársa lesz, és hamarosan gyerekszerelem ébred közöttük. Azonban Yoon ezt tervei akadályozó tényezőjeként ítéli meg, és tesz is arról, hogy eltávolítsa az útjában álló családot. A szülőket megöli, de a gyerekekkel nem tud végezni, abban éppen az imádott fia, Na-moo akadályozza meg. A fiú tette rányomja bélyegét az apa további gondolkodására, akinek az élete börtönben folytatódik, mert Na-moo ráhívta a rendőrséget. 

A főhősöket kettős szereposztásban látjuk a drámában, mivel gyerekkori karaktereiket ifjú színészek játsszák, mégpedig fantasztikusan (Na-moo: Nam Da-reum és Moon Woo-jin, Nak-won: Ryu Han-bi és Ok Ye-rin, Hyeon-moo: Kim Sang-woo, Moo-won: Kim Jeong-cheol és Jung Yoo-ahn, So-jin: Lee Ye-won).

A történet jó néhány évvel később folytatódik. Yoont halálra ítélték és börtönben van, ahová időlegesen mellé kerül nagyobbik fia is, aki itt sem tud az apjához közelebb férkőzni. Yoon makacsul hiszi, hogy a kisebbik fiával továbbra is rendezendő ügye van. Az átélt borzalmak után a többiek megpróbáltak új életet kezdeni. Mindenki nevet változtatott, Nak-won kezdő színésznő, Na-moo a rendőrakadémia végzőse majd rendőr, Moo-won pedig ügyész lett. Na-moo-ra, vagyis új nevén Do-jinra koncentrálunk, aki kiválóan teljesít minden feladatban, azonban nem él teljes életet. Sokkal inkább csak penitenciát gyakorol apja elkövetett bűnei miatt, és szinte fixa ideaként kísérti annak árnya, hogy apja pszichopátiáját örökölheti. Han Jae-yihez (ez Nak-won új neve) hasonlóan ő is küzd a PTSD tüneteivel.

Bár a cselekmény folytonossága nem szakad meg, a dráma súlypontja átkerül a lélektan és a moralitás mezejére. Yoon bomlott elméjében egy elvetemült gondolat születik meg: a börtönben önéletrajzot ír, benne részletesen kibontva saját gyártmányú elméleteit, a családtagjaihoz fűződő viszonyait, valamint az általa elkövetett gyilkosságok részletes leírásait. Hirtelen kitágul a játéktér, mert új szereplőként belép a média, amelynek egyik gátlástalan munkatársa, Park Hui-yeong (Kim Seo-hyung) segíti az elkészült mű publikálását. Ezzel mindkét család tagjait reflektorfénybe helyezi, akiknek kopóként a nyomába ered. Különösen Do-jin és az apja kapcsolatára harap rá, és televíziós műsorával felkorbácsolja a kedélyeket, köztük Yoon áldozatainak hozzátartozóiét is. Do-jin irtózatos helyzetbe kerül, mert belső félelmei mellé kivetítenek rá mindent, amit az apja összehordott a könyvében, vagy amiket az emberek előítéletek, téveszmék alapján feltételeznek. A riporter a dráma egyik legemlékezetesebb alakja. Már-már szinte karikírozásig menően gátlástalan, tolakodó és tenyérbemászó, az empátiát hírből sem ismeri, és minden arcátlanságára megvan az önfelmentő magyarázata. Kim Seo-hyung viszont olyan beleéléssel játssza, hogy azzal a mentalitását szinte egyenlővé teszi Yoon pszichopátiájával. A dráma ezen szála talán kissé túlírt, de mégis erősen megfogalmazott kritikája a média szélsőséges működésének. 

Úgy tartják, hogy a felnőtté váláshoz a fiúgyermekeknek az apjukkal kell megbirkózniuk. Itt is ez történik, mind a két fiúnak rá kell jönnie, hogy ki kell szabadítani magukat az apjuk által rájuk rótt terhek fogságából. Hasonlóképp igaz ez a két árván maradt féltestvérre is, akik egymásba kapaszkodnak, hogy tovább tudjanak élni - nekik is a saját lábukra kell állniuk. A dráma valójában ennek a folyamatnak a stációit mutatja be.

Többszöri utalás történik arra, hogy a traumatikus események megakasztották a két főhős belső fejlődését, ezért több téren megrekedtek a 16 éves korukra jellemző viselkedési mintáknál. Amikor Do-jin és Jae-yi újra találkozik, érzik, hogy nem múlt el közöttük a vonzalom, de fogalmuk sincs, hogy azzal mit kezdjenek immár fiatal felnőttként. Ráadásul a kapcsolatuk a legképtelenebb felállás: a gyilkos fia és az áldozatok lánya közötti szerelem, amelynek a történetüket ismerő közvetlen családtagjaik se szavaznak esélyt. Azonban felismerik, hogy egymásból erőt is meríthetnek, és együtt nagyobb eséllyel szállhatnak szembe az életüket szétziláló sötét örökséggel, éppen egy új élet elnyerésének reményében.

Belegondolva, a személyiségek éretlenségének ábrázolása magyarázatot adhatna a bevezetőben említett kifogásomra, miszerint a két főhős szerelme infantilis módon jelenik meg. Ám ezt a megkésettséget sok más módon is meg lehetett volna mutatni, kihagyva azokat a végtelenül nevetséges kliséket, melyekben a felnőtt emberek lefagynak a legártatlanabb testi érintés lehetőségétől is, kikerekedett szemmel percekig hosszasan bámulnak a másik szépségétől elomolva, az első csókhoz pedig az ajkak egymáshoz közelítése temérdek adásidőt emészt fel, miközben a fülünket kíméletlenül gyötrik a dagályos, szentimentális melódiák. A dráma erőterében a kapcsolatok kiépítésére, köztük a társkapcsolatra való képesség megszületése fontos mozzanat, az ennél hitelesebb megvalósítás jobbat tett volna a történet egészének, ezért fájlalom, hogy ennyire elügyetlenkedték azt. Persze ez eufémizmus, mert gondolom, hogy inkább kétféle nézőréteget is meg akartak nyerni a drámának.

Az erős manipulációs képességekkel felvértezett apa és a kétségek között vergődő fia mérkőzése hosszú és kimerítő, ám végül eljutunk a végső összecsapásig. Közben különös szereplők sorakoznak fel Yoon mellett, amiben az a társadalmi jelenség is kirajzolódik, hogy a legbetegebb személyiségek is képesek fanatikus követőkre találni (Yoonnak korábban rajongói klubja volt!). A Yoont játszó Huh Joon-ho nagy kaliberű színész, ennek megfelelően minden apró árnyalatát meg tudja mutatni a karakter személyiségének. Felvillan oldott családapaként, félelmet gerjesztő szülőként, fenyegetést árasztó pszichopataként, miközben rendíthetetlen, mint egy kő Buddha, ha kell, akkor simulékony modorú, mániákus, és elmebeteg módjára kiszámíthatatlan.

Do-jin karakterében Jang Ki-yong különleges utat jár be. Meg tudja mutatni, hogy a magabiztosnak tűnő, kitüntetett előmenetelű fiatalember életében csak egyetlen biztos pont van: a saját fogadalma, amibe kétségbeesetten kapaszkodik. A megpróbáltatások kizökkentik ebből a látszólagos biztonságból, fizikailag és lelkileg is tortúrákon megy át, és majdnem áldozatul esik a saját kísértéseinek. Az apjával való megmérkőzés minden erejét felemészti, lehetetlen elfelejteni azt a kiüresedett tekintetet, mellyel a végén maga elé bámul. Jang Ki-yong azonban képes a karakterében egyszerre zajló ellentétes folyamatok érzékeltetésére, mert ezzel a leépüléssel párhuzamosan lelkileg építkezik és erősödik is.

Jae-yi karaktere nem annyira koherens, mint Do-jiné, cserébe nagyobb skálán mozog a játéklehetősége. Jin Ki-joo hiteles a traumatikus helyzetekben csakúgy, mint kihasznált kezdő színésznőként, és elhisszük neki a sztárságát is. Arról nem ő tehet, hogy időnként szinte átmenet nélkül kell váltania a különböző érzelmi stációk között, és kissé irreálisnak tűnik a végső veszélyhelyzetben mutatott magabiztossága, sőt, beolvasási képessége. Talán itt kell megemlíteni, hogy némely jelenetben nála a legszembetűnőbb, hogy logikátlan lépéseket írtak meg a számára. Van ilyen másoknál is (pl. rendőrként és ügyészként sem életszerű, hogy személyes érintettségű személy vezethetné a nyomozást), de ezeket azért tartom megbocsáthatónak, mert a dráma nem egy következetesen felépített thriller akar lenni, hanem olyan helyzeteket generáló folyamat, amelyben a felvetett kérdések elgondolkodásra késztetnek. 

Mivel a dráma története nagyon sokrétű, még két fontos szereplőt emelnék ki. Egyikük a nagyobbik fiútestvér, akinek a vívódása és átalakulása erősen megragadja a figyelmünket. A Hyeon-moo-t játszó Kim Kyung-nam a dráma titkos ásza, aki kivételes hitelességgel jeleníti meg a fiúban megszülető felismeréseket és a nyomukban keletkező érzelmi zűrzavarokat, miközben egy igazán antipatikus alakból átformálódva képes elnyerni a szimpátiánkat. A vívódásában legnagyobb támasza a dráma erős nőalakja, Chae Ok Hui, a fiúk mostohája. Dolgos asszony, megfelelni akaró feleség, aki előbb küzd a készen kapott feladattal, a két fiú nevelésével, és előbb úgy tűnik, hogy ebben kudarcot vall. Ok-hui azonban az örök anyaság esszenciális lénye: gondoskodási ösztöne visszavezeti a fiúkhoz, akik sorsáért felelősséget érez, és azt vállalja is. Seo Jung-yeon valódi anyává érik, aki végtelen bizalmat szavaz a gyermekeinek, a megtévedt báránynak is. Ezzel ez a dráma ismét megmutat egy sajátos mozaikcsaládot, amelynek tagjait a vérségi kapcsolatoknál is erősebb kötelékek fűzik egymáshoz.

[Tévédrámákról] GUAM HEO JUN (2013]

구암 허준
Alternatív cím: Hur Jun, the Original Story
MBC, 2013, 135 kb. félórás rész
Műfaj: dráma, orvosi, életrajzi
Írta: Choi Wan-gyoo
Rendezte: Kim Geun-hong, Kwon Seong-chang
Adatok bővebben: HanCinema, MyDramaList

Vannak élettörténetek, amelyek szédületes utakat járnak be, és vannak életművek, amelyek olyan ragyogóak, hogy számos következő nemzedék számára mutatnak irányt világítótoronyként. Akár szép színesen, akár drámaian, vagy akár ügyetlen makogással is mesélnek róluk, a szánk mindig tátva marad a történetüket hallgatva.

Azért írtam ezt bevezésül, mert a Guam Heo Jun című dráma mindazt megteszi, ami a fenti ellentmondásban benne van. Mindenki számára világos, hogy a valóságos történelmi alakokat és eseményeket bemutató filmek java része fikció, hiszen a fennmaradt krónikákban lejegyzett események közti hézagokat csak elképzelt történetekkel lehet kitölteni, és ugyancsak ki kell találni a választott hősök köré egy csomó fikciós kortársat is, már ha nem monodrámában szeretnénk bemutatni őket. Márpedig ez a dráma éppen az ellenkezőjére törekszik, nagyívű, sokszereplős tablót kíván rajzolni a főhős köré. 

Nem kérdés, hogy ezt meg is teszi, és méltó emléket állít Heo Jun doktornak (Guam a tollneve), aki vitán felül rendkívüli embertársunk volt. Annál, amit ezután írni fogok, sokkal fontosabb, hogy a dráma által megismerhettem - számtalan nézővel együtt - ezt a rendkívüli emberi és tudományos nagyságot. Rajta keresztül pedig képet alkothatunk a 16-17. század fordulójának orvostudományi, gyógyászati, kutatási és gyógyszerészeti helyzetéről a Távol-Kelet térségében. Mivel Heo Jun tíz alapvető szakkönyvet írt, köztük a legfontosabbat, a Dongui Bogam címűt, ami a keleti gyógyászat enciklopédiája, ezért a drámában számtalan betegséggel találkozhatunk, valamint a korabeli gyógymódjukkal. Elképesztő mennyiségű gyógynövény neve hangzik el, és hatalmas tudás sejlik fel az egyedi, kombinált, vagy a belőlük készülő különböző főzetek hatásának ismeretéről, csakúgy mint az akupunktúráról, az akupresszúráról és a moxaterápiáról. Az egyes betegségeken túl a járványkezelés módozatairól is képet nyerhetünk. Ami viszont igazán megdöbbentő, az az anatómiához való viszony. Ide kapcsolódnak a kedvenc képsoraim is a drámából: nem tudtam betelni az ecsetekkel való jegyzetelés szédítő sebességével.

Heo Jun munkásságának több érdeme volt. A legfontosabb, hogy innovatív módon, az egyes szervekhez csoportosítva rendszerezte a szerteágazó, nehezen áttekinthető orvosi ismereteket. A minél szélesebb körben való alkalmazhatóságra koncentrált, ezért a bonyolult kínai nevek helyett közérthető elnevezéseket használt. Ugyanezért törekedett arra, hogy a drágán és nehezen elérhető, Kínában honos gyógynövények helyett a Koreában megtalálhatóakat használják, ezért volt különösen fontos ezeknek a növényeknek és hatásaiknak kutatása. Heo Jun a szakkönyvek megalkotásával kettős feladatot teljesített: egyrészt visszapótolta a japánok által megsemmisített orvosi szakirodalmat, másrészt előre vivő módon segítette az önálló koreai medicina fejlődését. Akit részletesebben érdekel a téma, két cikket ajánlanék, melyek fordítóprogramok segítségével is könnyen érthetőek:

Kwon Hyuk-joon - Heo Jun: phisician of the people (Heo Jun: a nép orvosa)

Song Bong-keun, Won Jin-hee, Kim Sung-chul - Historical Medical Value of Donguibogam
                                                                               (A Donguibogam orvoslástörténeti értéke)

Azonban ha filmes alkotásként tekintek a drámára, akkor egy sor ambivalencia között találom magam, amelynek következtében egyszerre érzem nagyszerűnek és kevésbé sikerültnek ezt a drámát.

Elsősorban azért, mert nagy igyekezetében kissé elsakkozza magát, több téren is. Heo Jun elhivatottságát olyan extrém túlzással ábrázolja, hogy ha a doktor a keresztény Európában született volna, akkor ma az egyházi szentjeink között üdvözölhetnénk. Minden karakter jellemzőiben érezni valami aránytalanságot, ami azért zavaró, mert megnehezíti a nekik szánt funkciók ellátásának hihetőségét. Van közöttük túl szigorú, túl szende, túl ostoba, túl kígyónyelvű, túl gyáva, túl gonosz, néhány még kissé idióta is a maga módján - és mégis mindnek helyén van az esze, ha az adott pillanat úgy kívánja, sőt, még a rendjén lévőket is képesek magukba bolondítani.

Igaz ez az eltúlzottság az egyes társadalmi csoportok ábrázolására is. Az megszokott, hogy a kiváltságosok osztályában sok a fafejű, előjogaiból élő, korrupt, akarnok és gátlástalanul szervezkedő alak, de itt náluk sokkal elrajzoltabb a nincstelenek tömegeinek ábrázolása. Természetesen érthető az alkotók szándéka, hogy minél elesettebbnek mutassák be őket, ezzel is kiemelve a doktor nemes életfilozófiáját és hozzáállását, azonban sajnálatosan nem érzékelték, hogy az egyes jelenetek hiába tragikusak, ha az összkép egy szinte folyamatos káosz, melyben az elnyomottak fájdalmukban önkívületig jajveszékelő, szinte csak ösztönlények, akik alkalomadtán eszüket vesztve ragadnak kaszát-kapát, Istent, embert nem kímélve. 

Heo Jun attól kezdve, hogy rátalál életcéljára, önmagát sem kímélő elszántsággal halad a választott újtán. Azonban ez is úgy van ábrázolva, hogy időnként visszaüt a karakterére, mert miközben mély alázattal fordul minden elesett felé, teljes vakságot tanúsít a saját családja iránt. Szinte alig látjuk jelét a házastársak egymás iránti mély érzéseinek, amit pedig a szavakban elhangzottak alapján át kellene éreznünk. Ezért azon kaptam magam, hogy egyre dühösebben nézem ezt a botor ábrázolásmódot, még akkor is, ha tekintetbe veszem az érzelmek kötelezően leszedált kifejezésmódját. Valószínűleg érezték ezt az alkotók is, mert Heo doktor fiánál egyszer elszakad a cérna, és igazán boldogan hallgattam az apjának szóló beolvasását. 

Ami még nehézséget okozott, az maga a történetvezetés, melyet nem tudtak egy szépen hömpölygő folyammá alakítani, vagyis a történéseket szervesen egymásba kapcsolódóan vezetni. Ezért a dráma közepe felé egy kissé iskolás példatárat kapunk, melyben a rosszat a még rosszabb, majd még az annál is rosszabb követi. Minden egység szépen elindul és lezárul, ami azzal jár, hogy az egyes szekvenciák önmagukban érdekesek, mivel főként ezekben láthatjuk a különböző gyógyítási eljárásokat, de folytonos ismétlődésükben már szinte fárasztóak, és kissé életidegenek. Sajnálatos módon a komikusnak szánt figurák is rendre megakasztják a történetet, mert legtöbbször az öncélú poénkodáson kívül semmivel sem járulnak hozzá a haladáshoz. Eléggé bosszantóak az olyan ritmustalanságok is, mint amikor a gyors reagálást megkívánó helyzetekben a szereplők először megmerevedve hosszasan és értetlenkedve bámulnak maguk elé - igen, tudom, hogy ez egy kifejezésbeli klisé, mégis teljesen értelmetlen.

Egyes karakterek változásaiban is érzékelhetőek megmagyarázhatatlan bakugrások. Heo Jun doktor vitán felül nagyhatású személyiség, mégis a fő ellenségeinek szinte átmenet nélküli megtérése eléggé irracionális, köztük a fő antagonistát, Yoo Do-jit remekül játszó Namkoong Miné.  Az is érdekes, hogy a drámában hosszú ideig jelentős szerepet betöltő egyik nőalakkal végül nem tudtak mit kezdeni, ezért elég ügyetlenül kiírták a történetből.

Nos, ennyit a gyengeségekről, most jöjjenek az erények. Kiváló főszereplőt találtak Heo Jun életre keltéséhez Kim Joo-hyuk személyében. Erőt sugárzó fizikuma és gazdag érzelmi kifejezőképessége tette alkalmassá arra, hogy jóval többet mutasson meg ebből a rendkívüli emberből, mint amit a forgatókönyvben megírtak a számára. Mivel egy teljes életutat kellett bejárnia, a doktor az életkorának előrehaladtával egyre érettebb lett, mint a jó bor. Bölcsességével együtt csak a szelídsége fokozódott, és vele együtt értettük meg, hogy mit jelent a személyiség integritásának megőrzése egy olyan korban, melyben nem volt veszélyesebb dolog magánál az ezerféle módon kiszolgáltatott emberi életnél, függetlenül attól, hogy valaki a társadalmi ranglétra melyik fokára született. Heo Jun doktort elképesztő jelenetekben láthatjuk, melyek közül néhány biztosan beég az emlékezetünkbe, mint az ezerszeres büntetés, vagy a végső harca a járvány közepén a saját betegségével. Általában is igaz a drámára, hogy megdöbbentő élethelyzeteket vázol fel, melyek kegyetlensége valóban emberpróbáló, és nem csak a doktor esetében - gondoljunk csak Ye-jin és a rendőrtiszt történetére.

Kim Joo-hyuk kapcsán meg kell említeni azt az érdekességet, hogy a Heo Jun életét bemutató 1975-ös első sorozat főszerepét az édesapja, a szintén színész Kim Mu-saeng játszotta. Jelen dráma, ami 2013-ban került a képernyőkre, sorban a negyedik alkotás, ami a doktorról szól, három tévésorozat és egy játékfilm is megelőzte.

De vissza a drámához, amelyben számos remek női karakter található, különösen a nővérek között. Mégis elsősorban a doktor felesége, Da-hee lopja be magát a szívünkbe, akinek pedig elég soványka játéklehetőséget engedtek: szerető és megértő alázattal kellett helytállnia a folyton távollévő, saját útját járó férje mellett és helyett. Park Eun-bin színésznő csak 21 éves volt, amikor eljátszotta ezt a szerepet, és annak ellenére, hogy a külsejét tekintve alig öregedett valamit a történet során, az idő múlását mégis érzékeltetni tudta. Mint ahogyan azt is, hogy a törékenységét és szépségét mindvégig megőrző nemes hölgyből miként lett szikár, kétkezi munkát végző, fáradhatatlan asszony. Rá is igaz, ami Kim Joo-hyukra: sokkal többet hoz ki a karakteréből, mint amit annak megírtak. Heo Jun édesanyjának szerepében Go Doo-shim a megalázottságában erőssé váló nő példája, és az utolsó részekben mutat valami igazán meglepő átalakulást, amikor utoléri a betegség. Számomra nagyon elgondolkodtató volt minden olyan jelenet, amelyben a két nő és a doktor hármasa szerepelt, és a doktor szinte csak az édesanyját látta. Miközben a dráma a doktor családjának nőtagjai számára a leghagyományosabb női státuszokat jelölte ki, szakmai társként Heo Jun mellé rendelt Ye-jin személyében egy olyan független, saját útját járó nőalakot, akit akár teljesen "koridegennek" találhatunk ebben a közegben. Park Jin-hee azonban túlzásoktól mentesen, mégis nagy erővel kelti életre ezt a nőt, akiből biztosan orvos lett volna, ha nem akkor születik. A sok nőalak között nem lehet említés nélkül elmenni a lepcses szájú Ham An-daeket játszó Kyeon Mi-ri életteli alakítása mellett, olyan odaadással kelti életre ezt a kibírhatatlanul fontoskodó és tolakodó nőszemélyt.

Heo Jun rendkívüli életutat jár be, szinte példa nélküli, ahogyan tehetsége révén áttöri a merev kasztok elválasztó falait, és a középosztályból a legmagasabb rangig emelkedik. Mivel eközben megjárja a korabeli élet számtalan helyszínét, a drámában mindezek eleven képét élvezhetjük. Belelátunk a vidéken élő, különböző társadalmi helyzetű emberek életébe, majd ugyanezt a merítést élvezhetjük a fővárosban is. Mivel Heo Jun a királyi udvar orvosa lesz, ezért elénk tárul a palotán belüli világ is, mégpedig kissé más megjelenítésben, mint ahogy azt a Joseon-kori drámákban megszokhattuk. A királyi udvar itt egyrészt kisebbnek tűnik, az egyes tagjai közötti kapcsolatok bár formálisak, mégis közvetlenebbek, még a királyi család tagjaihoz is természetesebb a bejárás és a velük való érintkezés. Ami viszont itt is ugyanolyan: az a politikai frakciók folytonos hatalmi vetélkedése, a manipulációk és a korrupció, ami állandó veszélyhelyzetet jelent bárkire a királyi udvar falain belül. A palotában folytonos a bűnbakkeresés, és bizony a Joseon-korban még élt az a barbár hagyomány, hogy az uralkodó haláláért a kezelőorvosa felelt, és könnyen az életével fizethetett érte.

A királyi orvosok köréből szinte mindenki, és az ápolónők közül is sokan bírnak egyénítő vonásokkal, de lehetetlen felsorolni mindenkit, aki megérdemelné.

Ám mielőtt a palotába jutnánk, különleges helyszíneken fordulunk meg. Először is Yoo doktor falusi ispotályában, ahol Heo Jun képzésének stációit átélhetjük. Ki gondolta volna, hogy 33 féle víz létezik? Nem tudom, hogy Yoo Ui-tae doktor létezett-e, de a drámát végig belengi a tekintélye. Baek Yoong-sik szigorú jellemként állítja elénk, aki ha csak a történet elején szerepel is, mégis úgy érezzük, hogy a teljes életútját megismertük. Legalább ilyen emlékezetes a leprások tábora a két különc orvossal, az ál-buddhista szerzetes szerepében Lee Jae-yonggal, vagy a még nála is titokzatosabb erdei orvos szerepében Jung Ho-binnel. És ki tudná elfelejteni a dobokat eszelősen verő fiatal fiú, Sang-hwa szerepében Ji Sang-hyukot, aki az egyik példa arra, hogy a korban már elég sokat tudtak a lelki bajokról is.

A drámában számtalan betegség neve hangzik el, ám mivel magyar felirattal néztem, nem tudom megítélni, hogy azok megnevezése helyesen szerepelt-e a fordításban (pl. gyomorrák, álterhesség). Bár CherryRock, a fordító hatalmas munkát végzett a 135 félórás epizód nyelvi átültetésének rendkívül nehéz feladatával - hiszen a gyógynövények neveinek megtalálása önmagában is elég nagy kihívás lehetett -, azért bizonytalankodom, mert néhány koridegen kifejezést is használt (cipzár, baktérium, jackpot stb.).

A dráma képi világa nagyon vonzó, a sokféle helyszín és táj rendkívüli változatosságot biztosít, szépek a jelmezek, és számtalan szemet gyönyörködtetően megkomponált beállítással találkozhatunk. Sőt még egy komoly várostrom erejéig a korabeli harcászati technikába is bepillanthatunk, mivel az Imjin háború is a történet idejére esik. 

A dráma zenéjére sajnos ugyanaz a kettősség érvényes, amit fentebb írtam a sorozat egészéről. Lehet, hogy csak a mai füleimnek, de egészen kellemetlenül, a drámához nem illeszkedően hangzottak a hajdani orosz (szovjet) filmekre jellemző, operaénekesek által előadott dalok, melyek hol eltűntek, hol visszatértek, sajnos. Pedig közben hallhattuk Park Wang-gyut is énekelni, ami teljesen harmonizált a dráma hangulatával. De a legjobb, sőt kiemelkedően nagyszerű az volt, amikor a tradicionális hangszerek (haegeum, daegeum) játékos, humoros aláfestéssel kísérték a komikus jeleneteket.

Összegezve: Guam Hae Jun életútja és életműve olyan lenyűgöző, hogy minden fenti ellentmondássága mellett a dráma működik. Szerencsére a vége felé ezekből egyre kevesebb érezhető, szinte minden a helyére kerül, ezért a végső érzés a megrendülésé és a főhajtásé. Mert megcsap bennünket egy évszázadokon átívelő fuvallat, amelyből egy nagy ember szellemének érintését érezzük. Guam Heo Junt bámulva a szánk is tátva marad. El is gondolkodhatunk az emberi élet értékéről. Vajon tennénk időutazást abba a korba?

[Tévédrámákról] JEJOONGWON (2010)

제중원
SBS, 2010, 36 rész
Műfaj: dráma, történelmi, orvosi
Írta: Lee Ki-won
Rendezte: Hong Chang-wook
Adatok bővebben: HanCinema / MyDramaList

A Jejoongwon sorozat mellett nem lehet szó nélkül elmenni, bár nem feltétlenül azért, mert különösen kiemelkedő dráma lenne. Természetesen nagyszerű alkotás, mégis leginkább a témaválasztása figyelemfelkeltő, mivel reflektorfénybe helyez egy intézményt, melyen keresztül egy bonyolult történelmi korszakot képes lefesteni, a dráma valós és fikciós szereplői pedig húsba és lélekbe vágó elevenséggel mutatják meg, hogy a nagy változásokat hozó, forrongó történelmi idők miként forgatják meg az egyéni emberi sorsokat.

A Jejoongwon egy intézmény neve, mégpedig a nyugati orvoslásnak helyet adó első koreai közkórházé, mely állami (tehát királyi) támogatással jöhetett létre 1885-ben, vezetői pedig amerikai misszionárius orvosok voltak. A nevét is Gojong király adta neki 13 nappal az alapítása után, mely még Gwanghyewon néven történt, így lett belőle Jejoongwon, vagyis "emberek megmentésére szolgáló ház". A még szigorú kasztokba rendeződött országban merőben szokatlanul az intézmény azonos módon kezelt mindenkit, társadalmi hovatartozástól függetlenül. A szűkös, régi faházból 1904-ben új épületbe költöztek, és ekkor felvették a támogatójuk, Severance nevét. Ezen a néven működik ma is egy hatalmas egészségügyi intézmény, az eredeti Jejoongwont pedig elődjének tekinti mind a Szöul Egyetem, mind a Yonsei Egyetem, amelynek a kertjében áll a legelső kórháznak helyt adó hanok rekonstrukciója.

A rekonstrukció és az eredeti épület
A képek forrása: namu.wiki

Mindebből már sejthetjük, hogy a dráma valós történelmi eseményeken és létező személyek élettörténetén alapszik, még ha némi "költői szabadsággal" rendezi is azokat a cselekmény folyamába.

A Jejoongwon alapításakor az egykori remetekirályság már tovatűnt, a nyugati kultúrájukat magukkal hozó külföldiek a hétköznapok részét képezik. Gojong király segíti és szorgalmazza a tevékenységüket, melytől országa elmaradottságának felszámolását reméli. A koreaiak közül sokan csatlakoznak e törekvéséhez, köztük világot járt emberek, külföldön tanulók, kereskedők találhatók, akik sokféle módon, többek között tolmácsként, árubeszállítóként is segítségére vannak. 

A fennálló társadalom azonban még nehezen áll át a változásokra, a kasztrendszer haszonélvezőinek ez nincs is érdekében, az újítás mellett lévők soraiban pedig erős a széthúzás a radikálisok és a mérsékelten haladni kívánók között. A huszadik század fordulójának környékén fennálló Joseon Birodalom már gyengének bizonyul az egyre erősödő japán befolyással szemben, Gojong király hiába igyekszik lavírozni az amerikai vagy orosz támogatás elnyerésére az erőviszonyok kiegyenlítése érdekében. 

A dráma kissé döcögősen indul, talán mert részletesen ki akarja rajzolni azt a nyomasztó társadalmi valóságot, mely a főhősünk sorsát predesztinálni látszik. A valódi név viselésére való jogosultság híján egyszerűen Kiskutyának szólított fiatalember az érinthetetlenek alja népségébe tartozik, családi mesterségük pedig a megvetett mészárosság. Bár én magam is eléggé terjengősnek éreztem a dráma első harmadát, utólag azt kell mondanom, hogy enélkül nem ütne akkorát az a változás, amelynek a továbbiakban tanúi leszünk, és nem érzékelnénk azt sem, hogy a Jejoongwonban uralkodó szemlélet milyen kontrasztot képezett a fennálló gondolkodásmóddal.

Park Yong-woo

Yeon Jung-hoon

Han Hye-jin

A forgatókönyv írója egy korábbi kórházi drámájában, a White Towerben már valószínűleg kikísérletezte a két férfi főalak prototípusát, akiket fő jellemzőikben átültetett a Jejoongwonba is. Miután a sors szeszélye folytán Kiskutya, immár Hwang Jeong néven bekerül a gyógyító intézménybe, egymásba fonódóan láthatjuk az ottani közösség életét, a nyugati orvoslás tanulását, a gyógyítás helybeli lehetőségeit, eredményeit és fejlődését, a történelmi eseményeket, amelyek nemcsak az ország, hanem a Jejoongwon életét is befolyásolják, valamint az intézményhez kötődő szereplők kapcsolatainak alakulását.

A drámában látható első jelentős történelmi esemény a Gapsin-puccs, de megéljük a Min királynő elleni merényletet, a király menekülését az orosz követségre, majd a nemzetközi paktumok következtében a Joseon Birodalom végét, átjátszva az országot a japán hódítási törekvéseknek. 

A maroknyi orvoscsapat eközben heroikus küzdelmet folytat az egymást váltó súlyos járványokkal, himlővel, kolerával, tüdőbajjal, veszettséggel, miközben kísérletezik és feltalál, tanul és tanít, mivel a segítő személyzet kiképzése is rájuk hárul. Szinte polihisztoroknak kell lenniük, mert egyszerre gyógyszerészek, sebészek és mindenfajta szakorvosok egyszemélyben. Rajtuk pedig a jól felszerelt, gazdagabb japán kórház árnyéka, akik nem válogatnak az eszközeikben, ha keresztbe tehetnek a koreai intézménynek. A dráma kuriózuma a korabeli gyógyászati technikák és eljárások megidézése, természetesen a rendelkezésre álló eszközök és műszerek rekonstruálásával.

A Jejoongwon főbb személyiségei történelmi hitelességűek, tehát az egymást váltó amerikai igazgatók és Hwang doktor is. Azonban az előzőekben leírtakat úgy látjuk, mintha a Jejoongwon lenne mindennek az origójában, így kissé eltúlzott a fontossága, amely a királyi udvarhoz köti és a japánok célpontjává teszi. 

Park Yong-woo

Yeon Jung-hoon

A rendkívül jó képességekkel rendelkező, alulról felemelkedő Hwang doktor (Park Yong-woo) mellett a dráma másik férfi főhőse a szintén tehetséges Baek Do-yang doktor (Yeon Jung-hoon), aki a társadalom ellenpontjáról, a nemesség felől érkezik. Kézenfekvő megoldás lenne egy szokványos antagonistát csinálni belőle, szerencsére ennél a dráma írója sokkal okosabb dolgot tett. Bár Hwang és Baek vetélkedését befolyásolja a származásuk is, de Baek története mélyen emberi, sokkal inkább az önmagával való megküzdés nehézségei között látjuk, mintsem szimpla karrieristaként. Ily módon az antagonista szerepe átcsúszik a valóban patkánylelkületű japán orvosra, és emiatt a dráma végtelen egyszerűséggel, mégis nagy erővel tudja megéreztetni azt a folytonosan mindent átjáró veszélyt és kiszolgáltatottságot, melyben az akkori koreaiak éltek.

A dráma középrészében a kórházra és a gyógyításra fókuszálunk, valamint a szerelmi háromszögre, mivel a két rivalizáló orvos között természetesen ott áll vágyuk tárgya, a nő is. Yoo Seok-ran (Han Hye-jin) azonban az első koreai nők egyike, akik bátran átlépik a szokásjog által nekik rendelt női szerep korlátait. Bátor, ragyogó egyéniség, akiben soha nincs kétség afelől, hogy ne lenne egyenrangú a férfiakkal. Nagyszerű látni a családját is, amelynek tagjai lenyűgözően mutatják a társadalmi átmenethez szükséges gondolkodás nehézségeit és bátorságát. A drámában nem áll egyedül, hiszen jelen vannak a nyugati mintákat mutató női szereplők, valamint azok a koreai nők is, akiket megérint a változások szele. A dráma legmegdöbbentőbb részei éppen a nők kezelésének groteszk lehetőségeit mutatják be, valamint azt a végletességet, amellyel a konzervatív szellemben nevelt nők tekintettek saját magukra.

A főszereplő hármas tagjait alakító színészek kiváló munkát végeztek, az összekovácsolódásukat megelőző buktatók, valamint emberi gyengeségeikkel való megküzdésük terén egyaránt, ezzel a legemlékezetesebb főhősök közé írták be magukat és karaktereiket.

Kim Kap-soo

A dráma titkos ásza Yoo doktornő apja, akit Kim Kap-soo játszik, szokásosan nem is kell megszólalnia ahhoz, hogy érezzük jelenlétének erejét. Most nagyjából 20-30 színész nevének kellene következnie, mivel mind a főbb, mind a kisebb szerepekben mélyen átélt alakításokat látunk, lévén, hogy a szereplőlistában nagyon nagy színészek neveit olvashatjuk. 

Watanabe doktor szerepében Kang Nam-gil

Hwang Jeong apjának szerepében Jang Hang-sun

A dráma utolsó részeiben a gyógyászati tevékenységek mellett előtérbe kerül az ellenállási mozgalom, mivel Hwang Jeong a valóságban is csatlakozott a függetlenségi harcosok táborához. Nagyobb teret kap a romantika is, ami az érzelmi húrok pengetése mellett szintén azt érezteti, hogy az emberi törekvések milyen mélyen kiszolgáltatottak nagyobb erőknek, jelen esetben a történelemnek. 

Mivel mi elsősorban saját, nyugati szemünkkel nézzük ezt az elénk táruló világot, a dráma e téren is üzen valamit. El kell gondolkodnunk azoknak az embereknek a bátorságán, akik mérhetetlen távolságban, az otthonosságot jelentő közegükből kiszakadva bele mertek merülni egy ismeretlen világ rejtelmeibe, nyitott szívvel fordulva a helyi emberek, kultúrájuk és társadalmi viszonyaik megismerése felé. Ez pedig valódi misszió, a dráma különös szépsége pedig az a szeretet, amellyel ezeknek az embereknek a portréját kirajzolja.

Dr. Horace Newton Allen szerepében Sean Richard Dulake

Dr. John William Heron szerepében Ricky Kim

Dr. Lilias Horton szerepében Catherine Baillie

A Jejoongwon a lassú indulása ellenére éppen ott kap szárnyakat, ahol egyre nagyobb árnyék nehezedik az emberek sorsára. Szívfájdító, megrendítő, mégis felemelő történet, amely egyszerre szól erényekről és gonoszságról, megalázottságról és önbecsülésről, elesettségről és felülemelkedésről, miközben számtalan olyan helyzetet tár elénk, melyekben a hősök mellett mi magunk, nézőként is szembesülünk szinte megoldhatatlan morális dilemmákkal.

Nemcsak a főhős rabszolgasorból való elképesztően küzdelmes kitörése okán, hanem a tudományok embert szolgáló mivoltába vetett hit kapcsán is meg kell említeni ennek a drámának egy később készült testvérét, a Jang Yeong-silt. Bár a szintén valóban élt csillagászról szóló történet az 1400-as években játszódik, a két drámát összekapcsolja az adott történelmi miliő ábrázolásának gazdagsága, és mind a szereplők, mind a drámák készítői részéről érezhető őszinte bizakodás, mely egyúttal az emberiség jobbá válásába vetett hit megvallása. 

[Dalfordítások] Küzdünk vele - Ben Folds (Justice OST) és Lee Chan-sol (Itaewon Class OST)

A Still Fighting It az amerikai zeneszerző-előadó Benjamin Scott Folds első, Rockin' the Suburbs című szólóalbumán jelent meg 2001-ben, majd önálló single-ként is 2002-ben. A felnőtté válás nehézségéről szóló dalt saját fiának írta. A dalhoz készült zenevideót Ausztráliában filmezték, ahol a dal rendkívül népszerű lett.

Ben Folds híres és népszerű dala két kiváló koreai drámában is hallható.

A Justice című, 2019-ben bemutatott sorozat műfaját tekintve jogi thriller. Ben Folds eredeti dalának csak részlete hallható a drámában. Ugyanakkor fontos dramaturgiai szereppel bír, az egyik szereplőhöz kötődően többször is felhangzik.

A Justice egyik jelenete

Az egy évvel később, 2020-ban bemutatott Itaewon Class című drámában ugyanezt a dalt Lee Chan-sol énekli. 

Érdekesség, hogy a két különböző dráma karaktereit, akikhez a dal kapcsolódik, ugyanaz a színész, Son Hyun-joo játszotta.

Lee Chan-sol előadásában az Itaewon Classban

A dal szövegvideója:

KÜZDÜNK VELE


Jó reggelt, fiam!
Madár vagyok, 
rajtam barna poliészter ing.
Akarsz kólát?
Vagy sült krumplit?
Marhasülttel csak 9,90.
Semmi gond, nem kell fizetned,
van apróm elég!

Mindenki tudja, 
hogy felnőni fáj.
De átesünk rajta,
csak furcsa ismét látni.
Hadd mondjam el, hogy
az évek telnek, de
most is küzdünk vele,
most is küzdünk vele.
s te is majd úgy, mint én,
sajnálom.

Jó reggelt, fiam!
Húsz év múlva is talán
mindketten itt ülünk majd pár sör mellett.
S elmondhatom, attól fogva, 
hogy karomba vettelek, minden más lett.
Volt fájdalom,
sok napsütés s eső,
neked is jut majd bőven.

Mindenki tudja,
felnőni szívás.
De átesünk rajta,
csak furcsa ismét látni.
Hadd mondjam el, hogy
az évek telnek, de
most is küzdünk vele,
most is küzdünk vele.
Tárulgat szárnyad, míg egy nap elröpülsz
tőlem messze.

Jó reggelt, fiam!

Jó reggelt, fiam!

Jó reggelt, fiam!

Jó reggelt, fiam!

Jó reggelt, fiam!

Madár vagyok...
(Jó reggelt, fiam!)
(Jó reggelt, fiam!)

Volt fájdalom,
sok napsütés s eső,
neked is jut majd bőven.

Mindenki tudja,
felnőni szívás.
De átesünk rajta,
csak furcsa ismét látni.
Hadd mondjam el, hogy
az évek telnek, de
most is küzdünk vele,
most is küzdünk vele.
De most is küzdünk vele,
most is küzdünk vele,
s te is majd úgy, mint én,
sajnálom.


(Saját fordítás Dancing Rain néven)



STILL FIGHTING IT


Good morning, son
I am a bird
Wearing a brown polyester shirt
You want a coke?
Maybe some fries?
The roast beef combo's only $9.95
It's okay, you don't have to pay
I've got all the change

Everybody knows
It hurts to grow up
And everybody does
It's so weird to be back here
Let me tell you what
The years go on and
We're still fighting it, we're still fighting it
And you're so much like me
I'm sorry

Good morning, son
In 20 years from now
Maybe we'll both sit down and have a few beers
And I can tell you 'bout today
And how I picked you up and everything changed
It was pain
Sunny days and rain
I knew you'd feel the same things

Everybody knows
It sucks to grow up
And everybody does
It's so weird to be back here
Let me tell you what
The years go on and
We're still fighting it, we're still fighting it
You'll try and try and one day, you'll fly
Away from me

Good morning, son
Good morning, son
Good morning, son
Good morning, son

Good morning, son
I am a bird
(Good morning, son)
(Good morning, son)

It was pain
Sunny days and rain
I knew you'd feel the same things

Everybody knows
It hurts to grow up
And everybody does
It's so weird to be back here
Let me tell you what
The years go on and
We're still fighting it, we're still fighting it
We're still fighting it, we're still fighting it
And you're so much like me
I'm sorry


(Forrás: musicmatch)

[Filmekről] Kim Hyeong-joo: THE MATCH (2025)

승부

A go nevű táblás játék egyszerű szabályokra épül, mégis a világ talán legbonyolultabb játéka. Általában 19 vízszintes és függőleges vonal hálója alkotja, melyek metszéspontjára kell helyezni a "köveket", a cél pedig a saját köveinkkel kijelölt területek meghódítása, valamint az ellenfél hasonló törekvéseinek blokkolása. A sakk sem egyszerű játék, de a góval nem veheti fel a versenyt a kombinációs lehetőségek terén, melyekről kiszámolták, hogy 2.1×10¹⁷⁰, ami állítólag sokkal nagyobb szám, mint a megfigyelhető univerzumban található atomok száma. (Forrás: Wikipedia)

A játékot először i. e. mintegy négyszáz évvel említik először a kínai írásokban, innen terjedt át az ötödik században Koreába, majd még kétszáz évvel később Japánba, a világ mégis a japán nevén (go) ismerte meg a játékot, melynek Kínában az ősi neve yì (弈), a mai neve weiqi, koreai neve pedig baduk.
Ez nem véletlen, mert Japánban a 17. századtól állami szponzoráció segítségével egész intézményrendszer épült a go köré, és később itt dolgozták ki a mai versenyformákat is. Érdekes, hogy a go játékosainak hierarchiája hasonló a harcművészekéhez, a profi versenyzők 1-9 danos besorolást érhetnek el.

A keleti térségből a legtehetségesebbek Japánba mentek tanulni, így a koreaiak is. Közöttük az első nagy név Cho Nam-chul, akinek a Koreába való hazatérése után nagy szerepe volt a koreai goszövetség megalakításában. Azonban nem ő érte el elsőként hazájában a 9 danos fokozatot, abban megelőzte Cho Hun-hyun, akinek élettörténetébe 1989-ben kapcsolódunk be a The Match (A gojátszma) című filmben, mivel az két valós személy életéből ragad ki egy időszakot.

A valódi Cho Hun-hyun, és filmbeli mása, Lee Byung-hun

Cho Hun-hyun (Lee Byung-hun) szinte a mennybe megy azután az elképzelhetetlen bravúr után, melyet az első nemzetközi gobajnokság, az 1988-89-ben Szingapúrban tartott Ing Kupa megnyerésével véghezvitt. Egyetlen koreai versenyzőként volt ott a mezőnyben, és a 16 fordulón át végigmenetelve kiütötte az összes japán és kínai ellenfelét, köztük a végső összecsapásban az "Acélkapus", vagy a film szerint "Ázsia Fekete Medvéje" becenévre hallgató kínai Nie Weipinget. A magabiztos, valóban verhetetlen Cho egyik körútja során találkozik egy különös fiúval, akivel játszva megérzi, hogy őstehetséggel áll szemben.

A vidéki fiú, Lee Chang-ho (Yoo Ah-in) egy próbatétel teljesítése után Szöulban találja magát, mivel Cho úgy dönt, hogy a tanítványává fogadja, mégpedig a saját házába, családtagként nevelve őt. (A valóságban ez az esemény négy évvel korábban következett be, amikor Lee 9 éves volt.)

A tanár-tanítvány viszonyban két nagyon erős egyéniség küzd egymással. Cho Hun-hyun nem egy elméleti szakember a pedagógia terén, a saját tapasztalataiból dolgozik, és mint sokan mások, úgy akarja a legjobbat a tanítványának, hogy azt igyekszik a saját képére formálni. Lee Chang-ho azonban nem egy könnyen gyúrható anyag, hiába táplál mély tiszteletet a mestere iránt, a nem ráillő elképzelések kezdenek egyre kényelmetlenebbé válni a számára. A két színész kiválóan érzékelteti a temperamentumokból fakadó játékmódbeli eltéréseket is, míg Cho impulzív, támadásra és az ellenség idegeinek borzolására játszik, addig Lee tökéletesen megfelel a később szerzett nevének: ő a koreai baduk KőBuddhája.

A valós Lee Chan-ho

A filmbeli Lee Chan-ho (Yoo Ah-in)

Lehetne ebből nagy konfliktus is köztük, de a tanár bölcsebb ennél, és némi sértődését legyőzve azt tanácsolja a fiúnak, hogy találja meg a saját játékstílusát. A szülés sosem könnyű folyamat, és Lee nehezen vajúdja ki új énjét, ám a végeredmény váratlan eredményt hoz. A profi szintet már 11 évesen teljesítő Lee néhány év múlva a mestere kihívója lesz. A heroikus küzdelemben végül a tanár veszít, és ez kettős következménnyel jár: a mester önértékelése megroppan, a tanítvány pedig kettős szorításban folytatja tovább az útját - egyszerre kell önmagát adnia, miközben szégyent érez a mesterével szembeni "hálátlansága" miatt.

A történet néhány szóban elmesélhető, tanúi leszünk az eltávolodásnak, mindkettőjük vívódásának, a mester pokoljárásának, és végül a kiegyenlítődésnek és békekötésnek. Ám ahogyan ezt a filmben látjuk, az a két színész játékának köszönhetően felér egy kisebb szívrohammal. Robogunk az ellentétes érzelmek hullámvasútján, lerágjuk a körmünket a gojátszmák alatt, és velünk is megfordul a világ, amikor rájövünk, hogy vesztésre állunk - ez utóbbi képsor az egyik legjobb találmánya Kim Hyeong-joo forgatókönyvet is író rendezőnek, aki biztos kézzel nyúlt ehhez a történethez, és talán az eddig látott gofilmek között a legizgalmasabbá tudta fokozni a kis fekete és fehér kövecskék rakosgatását. Nagyon látványos, ahogy kirajzolja a játékosok fejében megjelenő kombinációs lehetőségeket is, ami egyben utalás is a játékosok különleges képességeire. Ugyanakkor van érzéke a belső érzelmek finom megmutatásához, meditatív és humoros is tud lenni.

Lee Byung-hun és Yoo Ah-in óriási színészek. Egyrészt kaméleonok, mert nem őket látjuk, hanem a valós személyeket, akiknek úgy bújnak a bőrébe, mint azt Val Kilmer tette Jim Morrisonnal Oliver Stone "The Doors"-ában.

A The Match életrajzi film és sportfilm egyszerre, ugyanakkor egy gyönyörű pedagógiai vallomás is, mind a tanár, mind a tanítvány nézőpontjából. Megmutatja az önmagunk megtalálásának, elvesztésének és elnyerésének küzdelmeit, a siker mámorából a semmibe hullás kínjait, ráadásul életre szóló tanításokat is megfogalmaz minden iskolásság nélkül, különösen Nam Gi-cheol (Jo Woo-jin) részéről, aki igazán nemes ellenfélnek bizonyul abban a hosszú küzdelemben, melyet Chóval vív.

Remek a forgatókönyv, nagyon jó a korhangulat, kiválóak a mellékszereplők, akik hozzájárulnak ennek megteremtéséhez (Ko Chang-seok, Hyun Bong-sik). Lee ifjúkori énjében Kim Kang-hoon nagyszerűen előlegezi meg a későbbi felnőtt még zabolátlan tulajdonságait. Cho feleségének szerepében Moon Jeong-hee emlékezetes anya- és feleségalak egyszerre, aki akkor is szeretni akarja - és tudja is - mindkét férfit, amikor azok egymás miatt gyötrődnek. Bár alig jut játékidő Lee édesapjának, Jung Suk-yongnak az a kevés is elég, hogy ne felejtsük el a félszeg háttérbe húzódását, mely tele van aggódással és szeretettel. Szokás szerint mindegyikük kiválóan teszi a dolgát, ám ami élesen velünk marad, az Cho Hun-hyun és Lee Chang-ho arca, tekintete, kézmozgása - pedig nem is őket látjuk.

Mivel ma is élő személyekről van szó, a filmet nem akarták lezárttá tenni, ezért nem is véget ér, hanem - talán kissé esetlenül - félbeszakad, röviden ismertetve az azóta történteket. Ugyan az már nincs a filmben, hogy később Lee Chang-ho is megjárta a maga játékosi kálváriáját, és amikor le akarták írni, azt kérdezve, hogy Lee-nek leáldozott-e, az egykori mestere, Cho Hun-hyun csak annyit felelt: Nem.

Szándékosan nem írok a film kálváriájáról, ami Yoo Ah-inhez kapcsolódóan következett be, mégpedig azért, mert a filmet látva mindaz jelentőségét vesztette. Ha van színészi teljesítmény, ami önmagáért beszél, akkor az ebben a filmben látható.